Már nem tudtam elfutni előle,
rövid és keskeny a Hegedű utca.
A szenespincék kipárolgása
mindkét oldalról szinte összeért.
A vizeletszagú kapualjak zárt sorokban álltak,
mint díszőrségben a rendíthetetlen katonák.
Ó, az én rendíthetetlen ólomkatonám!
Őt is mesehősnek véltem sokáig,
hisz „a fél lábát is odaadná értem” – mondta.
De én nem kértem.
Nem kértem tőle soha semmit,
mert féltem a csillapíthatatlan férfivágytól.
Jóllehet, sajnáltam is
a benne bujkáló féllábúságot.
Nem tudtam elfutni előle,
a Teréz templomnál utolért.
Nem néztem rá.
Kerültem alázatos tekintetét,
csak azt éreztem, hogy közelít felém
nekem kínálva önmagát, mindenét.
Az utolsó kép a felemelt két kezem,
ahogy tiltakozom ellene, ellenem.
Aztán egy kutya jött arra az úttesten át.
Sokáig szaglászta a járdán
ottmaradt lábnyomát.
6 hozzászólás
Kedves Kati!
´Ambivalens´…igen!
Tudod mi tetszett a legjobban:" ahogy tiltakozom ellene, ellenem.":::
ÉS a többi is nagyon!
Szeretettel:sailor
Kedves sailor!
Az érzések könnyen átcsaphatnak az ellentétükbe. Köszönöm, hogy elolvastad.
Szeretettel: Kati
ok! ez valami különleges!
ajánlom mindenkinek!
túlparti
Régi-régi történet. Örülök, hogy tetszett.
Kati
Kedves Kati !
Lehet, hogy régi történet, de nagyon tetszett.
Érzések és ellentétek… erről tudnék én is mesélni.
A te tolladból remek 🙂
Szeretettel olvastalak : Zsu
Kedves Zsuzsa!
Az ember élete végéig ellentmondások között őrlődik. Ki tudja, mikor dönt jól, és mikor rosszul.
Köszönöm, hogy elolvastad. Szeretettel: Kati