A téli magányba burkoltam lelkem, és sokáig ásítottam a lenyugvó nap után.
Homály volt, íves homály, végtelen köd a hullámzó éjszakában.
De a reggel mégis fájt.
Hideg arcával belebújt a földbe, mint egy kis kenguru az anyja ölébe.
Hideg kezét a földre simította, s úgy pihegett, mint egy árva gyerek, kinek anyja az utolsó levegővel szidást hagyott örökül.
Láttam az estét, fénytelen magma, kihűlt föld-bél, csurgó kátrány volt, amikor belefúltam.
Hat hónap, mondták, hat hónap, s én egyedül főzöm a kávét reggelente, s nem járok kocsit mosni, nem vágom géppel a hirtelen növő gyepet.
Ott álltam a jégen, néztem az órát, hogy a nap lassan végigkúszik a horizonton, s mint egy gömb alakú radír, elmorzsolódik a föld érdes bőrén.
Minden fény, ami volt azelőtt, távoli világok fénye maradt.
Ős tűz.
Hajnali alkony.
A Szent Szűz égi koronája.
Héliosz fején égő csipkebokor.
Fájt, hideg volt, az orrom tiltakozott a mínusz negyven ellen, s a kezeim kékek lettek, ha sokáig kidugtam a kabátom ujjából őket.
Bezárattam.
Ajtóim kulcsai ott függtek a néma, kaparni való falakon, minden egy, mintha csak játékból raktam volna szét őket.
Én voltam a rab, az őr s a börtön.
Ez volt az első évem e házban.
Lefeküdtem.
Nem tudtam, mitévő legyek.
Az ajtón nagy betűkkel: JÁTSSZ!
De mit játsszak, ha nincs itt semmi, csak furcsa magány, nem a gyötrő, nem a gyilkos, a lassú, a próféta, a biztos.
Ezer gondolatom volt, ha nem akartam, hogy egy is legyen.
Nem volt most, mikor gondolattal akartam űzni magányom.
Első nap: Reggeli kávé, tojás, pirítós.
S ahogy mostam a bögrét lassan, láttam az örvényt, spirális hab a semmi közepébe.
Nincs: autó, kártya, emberi szó, női test melege, friss kenyér, lárma, vita, gyilkosság.
Második nap: Reggeli kávé, két csoki, keksz.
Kimentem a térbe, minden fekete, mintha csak egy nagy kéz az egyetlen égőt kitekerte volna az univerzum billiárdnyi lámpájából; mintha az Isten gonosz gyerekeket küldött volna a fényt parittyázni.
Harmadik nap: Már magam sem tudom, hogy én ittam-e a kávét, vagy a kávé folyt-e belém.
Mindegy.
A cél ugyanaz.
Látni akartam egy embert, magasat, szőke hajút, érezni akartam teste melegét, hallani hangját, mosni ruháját vagy főzni neki.
Tudni a hálát, tudni a létet.
De itt nincs csak hó.
Sokadik nap: Jártam a ház körül, kezemben egy lapáttal, s a lapát nyele műanyag, mert csak ez, ami nem tapad hozzá húsomhoz, ez nem árt csak a hidegben.
És egyszer…
El se tudom mondani…
Ahogy fekszem az ágyon, nézem a falon függő kulcsot, hallom a semmit, jött a vihar.
Fújt a szél, fújta a lelkem, a házam, a világom az űrbeli szél.
Sírtam volna, ha korábban már nem sírtam volna ki magamból az összes vizet, mint egy gyermek, ki ezerszer belelépett a kátrányba.
És akkor végiggyalogoltam a hűs antarktiszi szélben, mentem a széllel, vitte utam, vitte a testem, a lelkem, láttam a csöndet, mentem a nap felé égve, fagyos szemmel, ujjaim végén felfeslett a bőr ahogy csípte a szél, éreztem, az arcomon megfagy a bőr, a csontom is rideggé vált, mint a fém, mit izzásból a szekundum tört része alatt hűtenek langyosra.
Nem fájt, magam sem tudtam róla, hogy már akkor megfagytam, a testem porcelánként örökre kimerevítve a hóban, a G23-as magaslat tövében, ahová soha senki nem járt keresni.
Én voltam Lót felesége, ki a házát féltve még utoljára egyszer visszanézett.
Ki siratni és nem kíváncsiságból nézett hátra, s hogy lássa, kegyetlen az Isten.
És akkor…
Nem tudom hogyan, egyszer csak ott voltam egy hatalmas teremben. Fény ölelt körül, izzó fehér fény, isteni lámpa, s a hang: „Honnan jössz te?”
„Én? Én honnan jövök? A semmi közepéből. Az örök éjből.”
S akkor jöttek ők, magasak, arcuk szabályos és hosszú, kezük vékony, bőrük fehér mint az örök antarktiszi hó. Jöttek és adtak egy ruhát.
„Vedd fel!”
S én felvettem.
„Kövess!”
És én mentem.
Végül, mikor már magam sem tudtam, álmodom-e vagy ébren hallucinálok, vezetőm megfordult, nagy szemével rám nézett, vagy át rajtam, s én csak dadogni tudtam, mert éreztem, minden szava, ami most jön, életről és halálról dönt.
„Ember! Hagyj fel a játékkal! Semmi nem örök, te se vagy. Hidd el! Hidd, mert ez a hit fog megmenteni sok milliót, milliárdot.”
Egy reggel felébredtem. Ittam a kávém, néztem a plafont, olvastam, írtam, s megnyertem huszonkét sakkmeccset magam ellen.
Ami történt álom volt csupán. Álom a végtelen antarktiszi télben, a hat hónapnyi sötétben.
S egy reggel, már a dátumot sem tudom, egyszer csak előtűnt a fényes Nap. A horizonton felbukkant testének felső íve, s én ujjongva, táncolva fogadtam a fényes csillagot… a csillagomat.
Azóta nem nyírom füvemet, nem mosom kocsimat.
Csak egyre tudok gondolni.
Újra és újra ott akarok lenni, s látni akarom a vöröslő havat, a vörös jég-birodalmat, amint ölébe lenyugszik a Nap.
4 hozzászólás
Nem véletlenül volt a fókavadászok kedvenc kikötője. Érdekes, hogy a zuzmók képesek elviselni az ilyen nyomasztó, szélsőséges körülményeket…
"Én voltam a rab, az őr s a börtön."
nagyon tetszett írásod…grat!:)
"a nap lassan végigkúszik a horizonton, s mint egy gömb alakú radír, elmorzsolódik a föld érdes bőrén."
Hűűű, de jó képeid vannak – nagyon tetszenek 🙂
…az egész meg együtt érdekes, elgondolkodtató…
Üdv: Éva
Újra és újra ott akarok lenni, s látni akarom a vöröslő havat, a vörös jég-birodalmat, amint ölébe lenyugszik a Nap…Gratula!
Üdv, Zs
Reggel megiszom a kávémat,eszem két kekszet, és visszaidézem soraidat.
Gratulálok!
Üdv.Selanne