A csend hegyén lakom,
mint elűzött vén remete,
kiben emlék már az élet
minden buja lehelete,
kiben kialudt az ég
minden apró csillaga,
s a Hold sarlója nevetve
csak a kaszást majmolja.
Elhalt világ árnyai bólogatnak,
mint tarlón ringó száraz gaz,
melyet üldöz pusztító tűzvész,
majd elkap, s halálra mar.
Füstölgő halmokon még
a felhők könnye is csak
eltévedt, borús vendég,
s első libbenő szél szárnyán
porozva végtelenbe elillan.
Szikkadt sorsom barázdáin,
kéreget a koldus holnapom,
s szétszakadt csendem vére
jeltelen sírba holtan hull.
4 hozzászólás
"A csend hegyén lakom," Bizony ott ilyen az élet. Nagyon erős bánat itatja át soraidat.
Erről a hegyről le kell jönni a virágos völgybe!
Ölellek: pipacs 🙂
Drága Pipacs!
A virágok gyönyörűek és nagyon szeretem őket, de a völgyből nem látok semmit!!!
Csak a hegy-csúcsokról látni a végtelent…
Szeretettel láttalak és köszönöm, hogy olvastál!
Ölellek: Tünde
Kedves Tünde!
Valóban, versed egésén ászűrődik valami bánat-melankólia. Azonban szép kölői kifejezéseket használsz, s gondosan alkotod verseidet.
Szomorkás hangulataa ellenére, jó volt olvasni.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Örülök, hogy olvastál!
Köszönöm szavaid!
Szeretettel láttalak: Tünde