Süvít a golyó, belém nyilall a fájdalom.
Ott fekszem holtan, mint egy rongyhalom.
Már három napja, hogy "nem élek".
Bűzlik a testem, csontomban féreg fészkel,
De senkit sem csalt ide szagom.
Látom, most anyám közeleg.
Fekete ruha, kisírt szemek.
Befogja az orrát, ahogy rám mered.
Csak néz. Szólok hozzá:
Itt vagyok! Látom!
Felkelek a síri ágyon, megfogom a kezét,
De Ő nem érzi szorításom.
Miért!?
Elment. Sírt.
Fekete emberek, fekete láda, tömeg.
Én nem vagyok már halott! Megfognak.
Élek!! Hisz még az előbb is éltem, láttam!
Koporsó, cella, sötétség. Ez lesz a házam!?
Dörömbölök, megőrülök, végem!
Nem bírom tovább! Sötétség. Tudatlan népség!
Engedjetek ki! Nem értitek! Élek!
Halljátok! Nyissátok ki ezt a csúf fedelet!
Ezek süketek.
Kipp-kopp föld dübörög a tetőn.
Egy élővel több fekszik a sötét temetőn.
1 hozzászólás
Remek ahogy kivülről nézva átéled versedben élve a saját temetésed!
Teljes szenvedélyel tiltakozva ellene.