Jól áll néked e csokor,mi a fehér ruhád éke,
meglepő hogy e virág,már hírnöke a végnek…
Lenyűgöz,mily vörösre festi meg kebledet,
s te vigyázod, mint anya az újszülött gyermeket…
Mióta egymáshoz cibált minket egy érzelem,
azt hittük nem tépi többé éltünket félelem.
Ígértünk mi egymásnak,egy örök életet,
melynek kezdete, most végre elérkezhetett.
Mivel te úgy döntöttél,hogy elhagyod lényemet
s csak lélekben osztod meg velem az életed,
kifényeztem újra a rozsdás késemet,
hogy feldíszítsem véle, hamvas testedet.
Érted te,miért markol most ily csokrot kezed?
holnap már együtt kémleljük ismét az örök vizet.
Ugyan ki kérhetné már számon rajtad tettedet,
azt,hogy lassan elmúlok, mert megittam mérgedet…
7 hozzászólás
Nagyon jó ötlet, hogy a menyasszony után megírtad a vőlegényt is! Ez pedig a Rómeó és Júliát juttatja eszembe…
Érdekes a verspár, amit megmutattál…
Fantázianász, gyilkos beteljesüléssel.
Tetszett Gothicure, szinte filmbéli a kép.
Szeretettel: Falevél.
Ez nagyon ötletes! legjobban ez a sor tetszik:"meglepő hogy e virág,már hírnöke a végnek…" igazán elgondolkodtató
üdvözlettel: purplemoon
Ez is szuper!
Nagyon ötletes, ahogy mindkét szemszögből lefested
a fiatal szerelmeseket.
Köszönöm szépen hogy nálam jártatok!
Döbbenetesen sodró a vers, nagyon tetszett, a téma is és a stilus is! Gratulálok!:)
Köszönöm Sleepwell! 🙂