Némán állok,
Nem mozdul a táj,
Vezeklés orkánja,
Sekélyesen fáj.
Visszhangzik a csend,
Retteg a jövő.
Sötétnek királya,
Gonoszan kelő.
Véres a méreg,
Rothadó lélegzet,
Fiatal vének,
Zombiként léteznek.
Bosszúszomjas jövő,
Világra borult büntetés,
Fényre alvó, sötétre kelő,
Élőhalott teremtés.
Kínjával tanít jómodort,
Fájdalommal üvölti a békét,
Imával segít torkodon,
Pusztulásba dönti népét.
Érdemtelen könyörület,
„Nincs bocsánat” parancsa.
Védtelen a menekület,
Sírkő épül talajba.
Halál a büntetés,
Szennyezett jelenért.
Gyáván álló megvetés,
Mocskos múltér, s jövőért.
Porbahulló fejek,
Mozdulatlan táj.
Könyörgőn összetett kezek,
Sikíts csak, ha fáj.
Itt a mese vége,
Lélegzik a Föld.
Elég, göthös népe,
Új életet költ.
2 hozzászólás
Nagyon súlyos képeket használsz, én egyszerre érzem benne a természet és az emberek romlását és rontását. Milyen lesz a jövő? Számíthatunk-e jobbra? Bennem ezek a kérdések fogalmazódtak meg, s nem sok reményt kaptam a versedből…
Gratulálok a vershez, nagyszerű a "kivitelezés". 🙂
Köszönöm, hogy ovastál, és hogy értékeltél….
igazábol nagyon jol látod..valami ilyesmit akartam kifejezni, hogy lesz e jobb….
talán csak akkor, ha minden és mindenki kicserélödik….de ne legyek ennyire pesszimista:D…
köszi még1x….