A férfi ránézett az órájára, már reggel 6 van. Indulnia kellett, mert tudta nagyon jól, hogy szabályokat felállító világunkban az időnek óriási szerepe van. Általában kevés van belőle, mintegy hiánycikk, a "nagy emberek" nem nagyon osztogatják a "kis embereknek". De ő most is, mint mindig pontos és precíz volt.
Öltözködés közben eszébe jutott a rohanó világ, az időhiánnyal küzdő főnökök, a panaszkodó munkatársak, az idős bácsik és nénik a parkban vagy a buszon, és még nagyon sokak, akiket ő úgy nevez: küzdők. Ő is az. Miközben a tükör előtt állt és kötötte nyakkendőjét, arra gondolt, hogy mennyien csinálják pont ugyanezt a mozdulatsort reggelente, csak azért, hogy mások természetesnek vehessék jó megjelenésüket. Nem szeretnék, ha csalódnának bennük. Egy újabb szabály, gondolta és a tükörbe nézve ezt hangosan ki is mondta, majd felnevetett.
Mindeközben a teavíz már forrt, valaki volt olyan kedves, hogy odafigyelt rá és segítette ezzel, hiszen kedvese nagyon jól tudja, hogy minden reggel munkába menet előtt felfordítja a homokórát, csak hogy pár percig hódolhasson szokásának. "Sietnem kell, sietnem kell, mi lesz ha elkések. Mi lesz, ha emiatt kapok egy rakás büntetést vagy megrovást a főnökömtől, és mi lesz ha ezt majd mind az életre kenem, hogy az igazságtalan?" Az életre, melyet annyi negatív jelzővel illetünk nap mint nap, hogy már meg sem tudna sértődni, még ha akarna akkor sem, mert immunissá vált erre. A kedvese megkérdezte, tehet-e még érte valamit, de a férfi csak Rá nézett, magához húzta és megölelte. Mert akárhogy is kelljen sietni, mindig kell, hogy legyen idő szeretteinkre. Hiszen a szív nem lakik jól csak egy kovácsoltvas kerítéssel, egy bírósági tárgyalással, egy fontos üzleti ebéddel, egy üzletkötéssel. A homokóra már lefolyt és még a bögréje is tele volt.
De kit érdekel mindez? Jó érzés töltötte el, amikor végre megélhette a pillanatot, melyre a legtöbben vágynak: megállni egy percre és végre boldognak lenni. Aztán, mint tisztes polgár visszazökkenni a hétköznapokba, becsületes módon elszegényedni, mert jól tudja, hogy nem könnyű "boldogulni", igaz szívvel meg még annyira sem. Gyorsan fogat mosott. Kedvese már-már zavarba ejtően gondoskodó természet, a fogkrémet is előkészítette, nem azért mert lusta volt ő, egyszerűen a keze alá dolgozott. A férfi hálás és ezt ki is nyilvánította. De most már tényleg mennie kellett, mert az idő elfogyott, az időhiány ezzel ellentétben vészesen gömbölyödött. "Micsoda ördögi kör ez"-gondolta. Az egyensúly kezd emiatt felbomlani és legtöbbünk kórképeket lát ilyenkor, mely képekhez vonatkürthöz hasonló hangok csapódnak vörös vészvillogóval.
A férfi kilépett a lakás ajtaján. A szomszéd is pont ekkor indult el otthonról, de lehet, hogy csak a kukát akarta levinni, vagy a kutyáját megsétáltatni munkába menet előtt. A férfi rá mosolygott. Általában zárkózott és morcos természetű a szomszéd, de ezt a természetet most kettétörte a férfi mosolya, és érdeklődő kérdést intézett felé: "Milyen napra számít ma?" Tekintetében tényleg látni lehetett, hogy érdeklődött, és nem csak a kínos csend megtörése miatt kérdezett. Ez a férfinak jól esett. Jól indult a nap minden rohanás ellenére. Majd azt válaszolta, hogy rohanós napra számít, de nem félt a szó végére lezárásul egy kedves mosolyt újra megereszteni majd három szót: "Remélem magának nem sietős!"
Felszállt a buszra, és elhintett egy mosolyt a buszsofőr felé, aki meglepő módon viszonozta azt, majd hozzá is tette: "Jó reggelt kívánok"! Újabb érzelmi töltet. Hirtelen fura lett minden, olyan szokatlan ez. "Tényleg úgy van ez, ha mosolygok, akkor visszamosolyognak?" – tette fel a kérdést magában. Komoly meggyőződésre volt szüksége ahhoz, hogy ez tényleg így van-e, és ezért hát kipróbálta titkos receptjét az utasokon is. Volt olyan, aki nem akart ránézni, némely füleken szólt a zene. Ezért nem tett magában megjegyzést, megérti a fiatalokat is, hiszen joggal nem szeretik hallgatni az emberi panaszkodást, ugyanakkor megérti az "a már sokat élt embereket" is, mert vannak dolgok, amikről nem ők tehettek eddigi életük során. "Akármilyen rossz is lehetett egy-egy dolog, élethelyzet, egy őszinte, szívből jövő mosoly sosem került pénzbe, és kiszakíthatja a szenvedés elviselőjét ha csak egy pillanatra is" -gondolta. Két idős hölgyet hallott beszélgetni. Az egyik nagyon szenvedett valami miatt, a férfi megértette ezt, de gyógyírt szeretett volna rá találni így hát ránézett a két idős hölgyre, és akármilyen fura is, elhintett egy mosolyt feléjük. A panaszkodás hirtelen abba maradt, a szó elállt, egy mosoly újjászületett. "Ez tényleg működik, hihetetlen" – villámlott át agyán a gondolat. De miért nem alkalmazták eddig is már ezt az egyszerű receptet, ha tényleg ilyen eredményeket szült?
A busz zötyögött tovább és a férfi azon gondolkodott, miféle belső energiákat kell megmozgatni ahhoz, hogy őszintén, hátsó szándék nélkül kedvesek tudjunk lenni az emberekhez. Eszébe jutott, hogy az emberek nagy része igenis szeret kilógni a szabályok alól, de azt szinte majdnem mindenki betartotta eddig is, hogy "idegenekkel" tilos szóba állni, ezért igen gyakran nem is mosolygunk "idegenekre", mert attól tartunk, hogy esetleg túlságosan belénk láthatnak. Félünk, hogy ez többet mondhat száz szónál is. De tudta, már megérte az érdeklődő szomszéd miatt, maga miatt is, az idős hölgyek mosolya miatt is, és elhatározta, hogy a mai napot a kutatásnak szenteli. A mosoly kutatásának.
Megérkezett a munkahelyére. Komoly helyen dolgozik. Hivatal, alapvető dolog a fegyelem, a tévedhetetlenség, hiszen aki "nem oda való", gond nélkül kirúgják. "Nem oda való", mert tud jókedvű lenni és tud örülni. A legkönnyebb szó: "Ki van rúgva!" De ő most nem erre összpontosított. Hiszen ő is mindig bevette a "nagy emberek" által gyártott időkapszulát, majd ezután robottá vált és mindent percre pontosan az asztalra tett, legyen az egy jelentés vagy bármi más. De a jókedvre sosem fordíthattak időt. Kattogó fénymásoló előtt álló szomorú, semmibe meredő tekintetek, kávé a túlélőcsomagban az elalvás ellen, agyonhajtott, nem megértett és meghallgatott emberek. Őket látta nagyon sokszor.
A férfi ma nagy tervvel állt főnöke elé. "Mi lenne, ha reggelente mindenki hamarabb érkezne munkába, hogy leüljünk közösen, és mindenki mesélne egy vicces történetet?" – kérdezte. Gondolta magában, hogy minden embernek vannak mosolytól duzzadó történetei, csak ezek elmondására valahogy ritkán volt idő, alkalom és hely. A főnök először furán nézett rá, de mivel neki is vannak történetei, belegyezett. "Aláírta a szerződést" egy kacsintással. Nem tagadhatta le igazi önmagát. "Ez tényleg működött". – nyugtázta.
Amikor másnap munkába ment a többiek tényleg korábban érkeztek, és már nagyon várták az ötletgazdát, hogy elindulhasson a közös beszélgetés. A munkaasztalokon látott egy kinyomtatott vidám tekintetet, és mindenki ezt írta rá: "Ma jó napom van". Így minden nap, ha ránéztek, jó kedvvel ásták bele magukat a munkába. A recept működni látszott, a vicces történetek megtörték a hivatal csendjét, ami frusztrálóan érezhető volt minden reggel, munkakezdés előtt. Feltette a kérdést magában: eddig ezt miért nem vetette be senki? Később az órájára tekintett és azt tapasztalta, a munkaidő úgy elszállt, hogy észre sem vette.
Azonban még volt egy feladata. El kellett mennie a postára befizetni egy csekket. Újabb terep, ahol kipróbálható a recept. Bár tényleg sokan voltak a postán, mégsem tolongtak, lökdösődtek. Voltak, akik elmerültek magukban, mások lefelé néztek, megint valaki csak előre a semmibe, csak essünk túl rajta gondolkodással. Valahol érthető. A férfi megértette akkor, hogyan is lehetne jókedvű az ember, ha fizetni kell, hiszen ő sem volt kivétel.
Véletlenül leejtette a tollát. Az emberek éberré váltak hirtelen. Érdekes ez, egyszerre ketten is segíteni szerettek volna, lehajoltak érte és nagy igyekezetükben véletlenül összeütötték a fejüket. Elnevették magukat és ez vírusként terjedt szét az emberek között. Egyszer csak hirtelen sorba kerültek, észre sem vették, hogy elrepült az idő, ami eddig a pillanatig oly hosszúnak tűnt, amit mindenáron siettetni akartak. "A szerelmespárok is gyakran azt veszik észre: melletted olyan gyorsan telik az idő." – gondolta.
Aztán megköszönte, hogy felvették a tollát s e köszönetben hálát is adott azért, hogy ezen a napon sem létezett a lehetetlen. Tudatosult benne, hogy ha kedvességgel fordul az emberek felé, nagy a valószínűsége, hogy viszonozzák azt. A munkahelyén rájött arra, hogy nem várhatja el folyton azt, hogy más kezdeményezzen és nyisson felé, az első lépést neki kellett megtennie. Rájött arra, hogy a nagy dolgok sok apró dologból állnak össze, de fontos az apró dolgok megfelelő összeillesztése.
Összeillesztés lehet egy kedves szó, egy nemes tett, a másik ember meghallgatása, egy pillantás, melyek mindig is ott voltak elásva bennünk, csak nem vettünk róluk tudomást, mert a legtöbben mindig kerestünk valamit, hogy elmondhassuk egymásnak: "Az én szenvedésem akkor is nagyobb, mint a tiéd."
Arra is rájött, hogy az "idegenek" mégsem annyira "idegenek", ahogy sokan gondolják. Megfogadta, hogy bár leendő gyermekét céltudatosan, mégsem tiltóan fogja nevelni, és nem erőlteti majd rá azt a sokak által elfogadott nézetet, miszerint "zárkózzunk be és semmit se mutassunk magunkból a másiknak."
Miután befizette a csekket, hazaindult. A busz éppen egy piros lámpánál állt meg éles fékezéssel. Erről eszébe jutott, hogy vannak, akik idő előtt behúzzák a féket. Ugyanakkor szeretnék nyomni a gázt is, és ezért jutnak nagyon nehezen előre. "A kézifék a csalódástól való félelem" -gondolta. "Ki kell engednünk ahhoz, hogy el tudjunk indulni a kitűzött cél felé." Ez a cél egyénileg más és más, de kollektíven ugyanaz: szeretetben élni.
"Ma kiengedték az emberek a féket." – hálásan jegyezte meg magában.
Amikor hazaért, Kedvesét magához húzta ismét, Ő megkérdezte a férfit, hogy milyen napja volt. A férfi ránézett, és szavak helyett szája mosolyra görbült, majd felkapta Kedvesét. Ezzel többet mondott minden szónál. "Micsoda nap ez" – s aztán megcsókolta hű Szerelmét.
3 hozzászólás
Van igazság abban, amit írtál, habár néhány ponton nem értek egyet. Lenne két észrevételem is:
1. A jelen és a múlt idejű mondatok céltalanul váltakoznak. Szerintem jobb lenne az egész vagy jelenben, vagy múltban (inkább múltban).
2. Az elején túl hosszúak a bekezdések.
Kedves Willie!
Köszönöm az észrevételedet, való igaz, hogy kicsit átnézhettem volna feltöltés előtt még. Ezt még korábban írtam, de ezek szerint akkor nem a formázott variációt tettem fel. Nem tudod, hogyan lehet ezt törölni, hogy újra feltehessem? Köszi!
Üdv!
Hello!
Az adatlapodon kell megkeresned ennek az írásnak a címét. Mellette lesz a "mód" szócska, arra kell kattintani. Utána elvégezheted a javítást, majd a mehet gombra kattintasz. A szerkesztők jóváhagyása után jelenik meg a javított változat, a régi azonnal eltűnik. A hozzászólások nem törlődnek.