Tűnődöm, mint lobban el az idő,
s miként tűnik a semmibe az egyszeri,
megismételhetetlen pillanat.
S félem a soha vissza nem térő
jelent – a sorsot, ahogy rendre elnyeli
a szellőként lebbenő alkalmat.
Tűnődöm, vajon majd felismerem,
mikor leírom a legutolsó sort is,
hogy ez volt az, hogy ez AZ volt?
Vagy olyan lesz, mint némely szerelem,
öröknek hitt, mégis átlátszó és hamis,
ábránd, mi réges-rég hamvába holt?
S ha megszületik az utolsó dal,
az utolsó érintés, az utolsó csók,
megszólít-e, vagy nyomtalan elvész?
Életem csak gyönge árvalányhaj,
s én bírni vágyom a percet, az utolsót,
mielőtt köddé lesz a nagy egész.
4 hozzászólás
Kedves Netelka!
Sokunk félelmét fogalmaztad meg szép soraidban, azokét, akik az utolsó pillanatig világos tudattal szeretnénk létezni, s mindent érzékelni a világból.
üdv.
Igen, jó lenne így – bár számomra, ahogy múlik az idő, még így sem könnyűú tudomásul venni azt, hogy minden véges. Köszönöm, kedves wryan!
Egyszer olvastam egy iskola falára írva hatalmas betűkkel:
MINDEN VÉGES! – MÉG A VÉG IS.
üDV.
Hát, ez így még kiábrándítóbb. De ez van, kénytelen vagyok beletörődni 🙂