néha meg áldást szór általam,széles e világra.
Néha túl rövid,és görcsös botot ad kezembe,
máskor meg ezüst létrán át mászhatok a mennybe..
Mikor legutóbb fönt jártam,olyan dolgot láttam,
azóta is töprengek mi is volt valójában.
Láttam én ott fákat, s azok árnyékában
angyalok hűsöltek és fürödtek a sárban…
-Hát ezeket mi lelte? -kérdeztem magamban..
Miért jó,hogy a fehér fényt,megmártják a koszban?
Míg én csak ott álltam, s ezen tűnődtem,
egy dübörgő hang szólalt meg fejemben.
-Miért kell neked mindig s mindent megérteni?
Miért nem lehet az életet csupán élvezni?
Miért kell annyira pártolnod a kettőséget,
azt, mi a fény ellen fordítja a sötétséget?
-Ennek a fele se tréfa! -gondoltam magamban,
pedig nem vagyok egy gyáva és bepisilt angyal.
Jó lesz mától vigyázni, hogy mire tátom számat,
mert csak a jó kérdésekre járhat a jó válasz..
Szégyenszemre most ismét elkullogtam,
mint már annyiszor,mikor ide feljutottam.
No nem azért,mert engem itt fent nem szeretnek,
-bár a hetedik napon már sárral összekentek…-
Hanem hogy tanuljam már meg, mire e napnak vége,
Hogy itt a sötétség, nem ellene a fénynek…
2 hozzászólás
Gothicure!
Érdekes gondolatok, különös képek játszanak szavaid szárnyán!
Tetszett a versed! Az első versszak, különösen elragadott! Átjött, ahogyan dúlnak benned az indulatok.
Szeretettel: Falevél.
Annyira más, annyira újak nekem a képek és képzetek, ahogyan írsz, nagyon élvzetes.
Csak a véletlen hozott most ide, de örülök, hogy elolvashattam nem mindennapi versedet.
(Egy megjegyzés, csupán külalaki: Nem jól használod a gondolatjeleket és néhol az írásjeleket. Figyeld meg olyan helyen, ahol biztos, hogy jól használják.)
Üdvözlettel: Kata