Tán csak elmémben fogantál meg,
Én mégis hittem, hogy méhem kicsiny
lakója lehetsz,
S ifjúságom végeként néztem
szembe veled.
Valami könnyed kis kalandként
loptad be magad testembe,
S lám, hívatlan vendégként
néztelek rettegve.
Sírva, félve vártam
életed első kósza jeleit,
Midőn terhem gondolata
egyre súlyosbította perceim.
Estelenként, a fürdőben
kutatva tettem hasamra kezem,
Ízlelgettem,sóhajtottam a szót:"gyermekem"
Sírva borultam a földre,
Kívántam a halált,
Kívántam az esendő kis életnek jobb anyát!
S úgy, földre küldve,reménytelenül
Valami mégis megmozdult bennem,
Egy puha gyermeki kéz simította lelkem.
Egyszerű lett minden,s szívemben
már kicsiny kezét fogtam,
Sorsom hordván, megbékélve
Szívből mosolyogtam.
2 hozzászólás
Kedves Domonika!
Versed mondanivalója szívhezszóló, a megjegyzésedet is elolvasva pedig szívszorító.
Valóságosnak tűnő soraid nagyon jól átjöttek. Tetszett!
Szeretettel: Zsóka
Nagyon köszönöm, és remélem más is így gondolja:)