kardját markolja
arcáról még nem tűnt el az elszánt fájdalom
vér folyik végig a pengén
meghalni készült ezen az alkonyon
szinte gőzöl a mező
vérben áznak a rét virágai
nem haltak még el
a haldoklók átkai
tekintetében ott izzik a harc
de szívében már a bánat lakik
hiába győzött újra
hite bénultan haldoklik
érezte többször ezt a szédülést
forgott már máskor is így a világ
miért a sok szenvedés
nem érti az Isten miért nem kiállt
nem akarok több vért!
nem akarok több áldozatot!
nem kell a kardal írt imádság!
nem akarok több alázatot!
fegyverét markolja
a földön cseppenként nő vöröslő tócsa
úgy érzi egyre gyengül
ereje mintha elfolyna
vágyai már nincsenek régen
csak túl akart élni minden új pillanatot
megérni az igazság győzelmét
amelyért annyit gyilkolhatott
most mindent veszni lát
nem érti már a gyűlöletet
nem is emlékszik
milyen volt amikor szeretett
esküjét nem hallja a hörgésektől
hitét rég kettészelte már a kardja
szeretet nevében ölni…
már nem ezt akarja
csak ledobni a terheket és könnyűvé válni
elfeledni minden harcot
elnyúlni csendes nyugalomban
nem látni többé a sok haldokló arcot
elég volt már ebből a világból
vagy talán harcolni kell a Mennyben is?
ha így van
talán majd megbocsát önmagának is
meginog majd térdre esik
fájdalma nincs csak a zokogás rázza
egyre azt hajtogatja: Minden hiába…
már minden hiába…
2 hozzászólás
Fájdalamsan szép, lemondó vers, kedves koma, de – mint minden versedet – élvezet olvasni.
Gratulálok: Colhicum
Szép napokat kívánok!
Szervusz Colhicum!
Talán az ilyen érzéseknek is van valami célja, haszna… majd csak megtaláljuk… 🙂
Köszönöm!
Üdv: koma
Itt megtalálsz.
http://www.verselo.gportal.hu