Nincs rettentőbb,
mint figyelni
a szárnyaszegett
madár röptét.
Vagy ismeretlen
alagúton át,
hegy gyomrában
iszonyodni….
s nem tudni
hová vezet.
Vagy ülni egy
szokott szobában
és a tornyosuló
időn eltűnődni….
mit számit már
harminc,negyven év.
Csak a megszokás
viszi tovább az időt,
a mozduló teret,
s a madarat,
ami szárnyaszegett,
és minden más deja vu-t.
3 hozzászólás
Amilyen szomorú ez a vers, annyira szép…
Gratulálok!
Gyömbér
Szia! Érdekes, hogy egy egyéni, saját gondolat mivé válik, ha megosztja és versbe önti az ember. Valószínűleg nekem (nekünk) nagyon mást jelent a műved, de engem elkondolkodtat, rólad és magamról. Az életről. Van a versben valami megkapó. Köszi, Poppy
Kedves Santiago!
Elgondolkodtató vers. Én ezt egy remek elmélkedésnek tartom. Igaz nem abba a kategóriába tetted, de mégis. Jó volt elolvasni.
Ági