egy barátnak
mezítlábasan töltöttük
együtt a színes gyermeki
nyarakat s naivan fogadtuk
soha el nem hagyjuk egymást
ó kedves drága barátom
de modern világ bolond világ
tőlem messze űzött téged
távol éled a felnőttek
fásult fáradó életét
egyetlen drága lelki társam
s én mégis bátran haladok
előre életem útján
hiszen tudom már nemsokára
újra együtt nevethetünk
a pokolban
7 hozzászólás
Bugyognak a szavak, a mondatok. Ritmusuk, mint a patak vize. És üde, s elszomorító, akár a patak maga. A múlt nem jön vissza soha. A jövő? Mi a jövő?! Szép ez a vers, mert igaz.
Üdv: én
Szép vers, tetszik.
Szeretettel: Rozália
Szia Te! 😀
Köszönöm szépen, hogy megosztottad velem a véleményed, érdekes volt olvasni. 🙂 Hogy igaz? Még az is meglehet, belőlem csak úgy ösztönösen jött… mint ahogy a patak vize sem gondolkodik az útján. 🙂
Kk
Drága Rozália!
Köszönöm szépen, hogy írtál. 😀 Örülök, hogy tetszett.
Kk
Szia!
Versedet olvastam, tetszett.Gyermekkor, majd felnövünk elszólít a sors a lélek viszont örök:-)
Gratulálok!Szeretettel:Selanne
Nagyon rokonszenves, szép verset írtál egy elveszett barátságról, a legjobban a csattanót szeretem, amikor végre azt hiszem, átváltasz pozitív szemléletbe, aztán jön a vége:a pokolban.
Ezt nagyon jól megoldottad, gratulálok!
Üdv.:Tamás
Drága Selanne!
Köszönöm a véleményedet, örülök, hogy tetszett. 🙂
Tamás!
Örülök, hogy csattant a csattanó. 🙂 Tudod, minden nézőpont kérdése, legalábbis azt hiszem. Köszönöm, hogy írtál.
Kk