mennyi csend zuhant
magányos éjszakák
nyirkos hűvösébe
az idő emlék-csíkjai
észrevétlen tűnnek
homályos messzeségbe
már földre rogytak
a kopott fehérré
sápadt házfalak
hol vannak a szálkás
göcsörtös kertkapuk
ahol annyit vártalak
pillanatok nincsenek
csak a ma szebben fénylő
egykor fakó emlékek
elkéstek a sorvadó
házak rejtekén
nesztelenül eszmélő félelmek
távolodnak a szomorú
kémények romjain
fehéren lebegő találkozások
vágtázó évek romjain
ülök magányosan
és csodára várok
4 hozzászólás
Olyan ez a vers, mint egy szellemidézés. A régmúlt pillanatok, az emlékek felidézése, de csak éppen érintőlegesen, foszlányokban. Nagyon hangulatos írás, megragadott. Köszönöm!
Szép napokat kívánok!
Szervusz Banyamacska!
Pontosan érzed… homályos, kavargó képek… éber látomás…
Köszönöm.
Szeretettel: koma
Itt megtalálsz.
http://www.verselo.gportal.hu
Kavarognak az emlékek,
sorjáznak a régi képek.
Gyönyörű az éjszaka,
múlt idők hangulata.
Megihlettél. Köszönöm.
Üdv,
Poppy
Olyan ébredés utáni hangulata van, mikor az ember "ébren álmodik", jók a képek, nem szokványosak, üdítőek.
Hanga