Kezdetben az égbolt
szemfájdítón kék volt,
saroktól-sarokig feszülő,
fénylő selyempalást,
de csupán kék…
A Teremtő
– kinek szemét bántotta ez egyhangú ragyogás –
néhány arany és ezüst korongot
gurított rajta szét…
ám valamit még mindig hiányolt…
A Földön az Élet tarkán világolt,
palettájáról a festéket elhasználta rég…
A fehér, a „semmi színe” miből maradt,
és némi fekete maszat,
hol az ujja hozzá ért… Hószín hab hegyek,
bodros bárányfelhő,
– ‘mely magányosan, vagy
nyájban legel –,
legyezőként szétterülő
kócos, kusza vonalak,
felhő fátyol lebbent ecsetje alatt…
A változat végtelen…
Naponta újabb a rajz,
nem unja meg sosem.
Ha mosolyog, jó a kedve
szelíd felhő bárányokat
pingál fel az égi gyepre,
‘s hogy örömüket leljék az emberek,
ajándékként olykor abból
langyos eső csepereg…
Ám ha dühös,
satíroz vad feketét,
és tüzes nyilakat lődöz
bősz haraggal szerteszét… Az ember – aki mindenre
magyarázatot vár –,
ámulja az égbolt felhő rajzolatát.
Örök vágya megfejteni
a végtelen kékség titkát…
Átkozódik, imád,
álmokat kerget,
csodát les „fentről”, égi jelet,
és ha teste örök nyugalmat kíván,
lelke egy felhő hátán
tova lebeg…
szemfájdítón kék volt,
saroktól-sarokig feszülő,
fénylő selyempalást,
de csupán kék…
A Teremtő
– kinek szemét bántotta ez egyhangú ragyogás –
néhány arany és ezüst korongot
gurított rajta szét…
ám valamit még mindig hiányolt…
A Földön az Élet tarkán világolt,
palettájáról a festéket elhasználta rég…
A fehér, a „semmi színe” miből maradt,
és némi fekete maszat,
hol az ujja hozzá ért… Hószín hab hegyek,
bodros bárányfelhő,
– ‘mely magányosan, vagy
nyájban legel –,
legyezőként szétterülő
kócos, kusza vonalak,
felhő fátyol lebbent ecsetje alatt…
A változat végtelen…
Naponta újabb a rajz,
nem unja meg sosem.
Ha mosolyog, jó a kedve
szelíd felhő bárányokat
pingál fel az égi gyepre,
‘s hogy örömüket leljék az emberek,
ajándékként olykor abból
langyos eső csepereg…
Ám ha dühös,
satíroz vad feketét,
és tüzes nyilakat lődöz
bősz haraggal szerteszét… Az ember – aki mindenre
magyarázatot vár –,
ámulja az égbolt felhő rajzolatát.
Örök vágya megfejteni
a végtelen kékség titkát…
Átkozódik, imád,
álmokat kerget,
csodát les „fentről”, égi jelet,
és ha teste örök nyugalmat kíván,
lelke egy felhő hátán
tova lebeg…
2 hozzászólás
Kedves Éva!
Nagyon szép képekkel,hasonlatokkal
ellátott ötletes vers!
“Az ember ? aki mindenre
magyarázatot vár ?,
ámulja az égbolt felhő rajzolatát.”
Gratulálok:saior
Szép napot!
Kedves Éva!
“Naponta újabb a rajz,
nem unja meg sosem.”
Meseszerű, különleges soraid nagy tetszéssel olvastam. Bizony, minden nap más, mint az előző, vagy a következő lesz, a felhők pedig nagyon különlegesek. Sok mindent beléjük lehet gondolni, időnként annyira különleges formát vesznek fel, máskor lehet vékonyak, vagy mint írtad, haragosak, feketék.
Örömmel és szeretettel: Rita 🙂