A leghosszabb készülődés egy egész Életen át;
hozzátapadva a szívekhez,
az hogy Ki voltál is a Földön?!
Hova tartoztál? Ki segített rajtad?
Ki emelt fel sárgaföldek poraiból,
mikor szólított a szükség?!
Egy kezeden vajon még mennyi
Igaz-barátod maradhatott?!
Hiába is játszanak odakint
– kilátszik megannyi ördögszarv:
jól látni, bárha nem akarják;
szélhámosság és kitakart ágy,
amiben többen is feküsznek.
A Sors kijelöli az utakat,
amerre nekünk kell haladni,
menni, és ami ellen, hiába akar,
nem tehet semmit, nem lázadhat senki.
Rimánkodók és öklüket-rázók
idecsődültek már megint.
Gomolygó arcok között
trónbitorló Caesarok kora
eltart még egy kis ideig.
Sajnállak ember
– manipulát arcod nem látszik elvetemültnek;
szelíd téboly süt mélysötét keleti szemed alján.
Rögeszméd, hogy lehet nyugdíjad, biztosításod,
vidám öregséged már nem védhetik
semmi pénzen, hiszen az rég elfogyott.
Ha nem figyelsz, s vigyázol
bármikor érhetnek
gonoszkodások kis tarackjai.
Áruló Jágóként kezedet dörzsölve
figyelik látó-kíváncsi szemek:
tusáznak, kaszabolják egymást nézeteik
– Beásni kellett volna magadat, robogó,
behemót időre, hogy túlélhesd,
hogy végképp el ne taposshassanak!
Mindig hanyattvágódnak
a hazugságok az egyszerű igazságok lővészárkain.
Hát most így álldogálunk,
sajnos egyre gyakrabban.
Nyakig elmerülten büzlő csatorna-szomszédos,
olcsó fekália-meséktől körbevéve;
a langy-meleg álom
mindig megkeményítheti a Valót.
A Köz-érdek váratlan egyszer taccsra tesz.
Dörgőlődnek már szerénykedve:
pojácák, latrok, új stróman-lovagok bőségesen.
A jelenből szándékosan képtelenek tanulni!
Az Ész már rég másodrendű,
s egyáltalán nem trendi-sikk;
esélye sincs, csupán csak szolgakész,
nehogy a Vezért,
a sok kis Nagy Úrral megharapja!