A park üres.
Egy padon ülök.
Egyedül.
Mellettem csak egy tücsök.
Hegedül.
Az este lassan, komótosan
rám terül.
Feketébe vonja a fákat,
egyenként minden
lehajló fűszálat,
s a magas eget
messze odafent.
E sötét drapéria
olyan lágy, oly puha,
hogy észre sem veszem,
és megül a hajamon,
befedi a szemem.
E lenge lepelben
már lépnék a Nagy Éjbe
boldogabb máslétet
remélve.
De hirtelen szél támad,
fellebbenti a fátylat.
Életed gubancos,
bogozd ki a szálat.
A könnyű halál
tudod, hogy nem jön.
Ne várjad.
4 hozzászólás
Kedves Kati!
Este a sötéttel mindig jönnek gondolatok, hol kellemes, holl elgondolkodtató.
Tetszett a vers levezetése.
Szeretettel gratulálok: Ica
Kedves Ica! Örülök, hogy tetszett a vers. Köszönöm, hogy itt jártál.
Üdv: Kati
Jaj Istenem! ❤ Hatással bír rám !
Köszönöm Edit.