A fehér falak mindent tudnak.
Tudják, de meghallgatnak.
/Egymásba meredő, behelyettesítésre
váró biankó-arcok/
Felfogják az elkóborló fonémákat,
morfémákat, frázisokat,
láncokat kovácsolnak oda,
ahonnét régen kiolvadt minden.
Meghallgatnak, hát mondom nekik…
/Az egyik biankó-arcba
a tiédet, a másikba
a sajátomat helyettesítem be…/
Fehérek – a megváltás bizarr,
őstejre emlékeztető, mindenhová illő
és minden űrt betöltő, minden hézagot lefedő színe.
/A baj csak az, hogy mire
a mondandóm végére érek,
mindig átmeszelik magukat feketére./