A kihalt utcán egyedül ballagok,
ez a borongós nap valahogyan más.
minden lépésem visszhangzó kopogás,
elöl, mint fekete gyöngy gurul a csend.
füzérré egyesül, körbefon az est.
Az alkony sután bókol a sötétnek,
félhomályból szőtt estélyiruhában,
mosolyát átsatírozza álmában,
hátára kavargó ködből sző boát,
nyakéknek a lenyugvó nap sugarát.
Az éjjel házak ablakán át kacsint,
én visszaintek, mint annyiszor, megint.
A Margit híd robusztusan szeli át
a Duna vize felett Pestről Budát,
rajta a villamos, mint sárga lárva,
csikorogva siklik az éjszakába.
10 hozzászólás
Szép a versed.Teljesen át tudtad adni azt az érzést amit akkor érezhettél.
Gratulálok: Ágnes
Köszönöm Ágnes! :))
Jó vers, tetszett a leírás élénk képisége, a tiszta jelzők, érdekesen hoztad az elemeket ebben a hatsoros formában.
aLéb
Köszönöm aléb! :))
Kedves Boszika!
Hangulatos versed formailag- és tartalmilag is jól sikerült, az olvasó előtt megjelnnek a képket, amelyeket elénk varázsosz.
Ne haragudj, ha megjegyzem, két apró hiba benne maradt:
"estélyiruhában" – két szó
és "robusztusan" – helyesen: robosztusan.
Szeretettel: Kata
Ne haragudj Kata, de a robusztus, a helyes alakja, az estélyi ruhában viszont igazad van. Köszönöm. 🙂 Javítom is.
szeretettel. Erika
Érzékletes, szép képeket használsz. Gratulálok a vershez.
köszönöm szusi :)))
Olyan szépen írsz az "érzéseidről" – mert nekem ez a vers érzésekről mesél! – , hogy szinte "fáj" hogy egyedül ballagsz s én pedig nem melletted… 🙂
HELLO Rudy
Köszönöm Rudy 🙂