Megtanultál repülni s most tanítgatsz,
higygek bennünk, higgyek magamban.
Furcsa játék ez s hogy sosem volt az
te tudod igazán, ki gallyanként
kerested, szedted, raktad…
biztos fagyban és perzselő bizonytalanban.
Én csak csetlettem-botlottam,
csettintettem, hogy miért és minek,
hisz jönnek aszályok, árvizek.
És jöttek és elvonultak.
S most csak ámulok, hogy kész lett:
szóból, tettből, szívmelegből
építettél fészket.
Egy van még, felszállni oda,
mondod és bíztatsz,
hogy higgyem el, nem egyszeri csoda,
hanem maga az élet,
hogy mi, ketten együtt, bárhova.
3 hozzászólás
A cím és az utolsó versszak. Számomra úgy, maga lenne a tökély.
Kedves sanna, én hozzátenném az elsőt is és a másodiknak a második felét…
összességében nagyon is tetszett. Becsüld meg azt a fészekrakót…
Nagyon tetszik, nem is tudom mit írjak. Mintha… igen mindannyiónkról szól, szólhat, csak találjuk meg kivel, hol, a többi nem számít. Csak ez, amit itt végigvezetsz. Élmény volt olvasni. Szeretettel Era