Kiértünk az erdőből egy tisztásra. Ott a hegyoldalon nem voltak fák, így végeláthatatlan volt a tisztás, gyönyörű zöld a fű és éppen egy birkanyáj közeledett felénk.
Leültünk a fűbe, és gyönyörködtünk a tájban. A távolban kisebb-nagyobb hegybuborékok következtek, amik színesek voltak virágok sokaságától. Egyik kék volt a harangvirágok tömegétől, a másik sárga, a harmadik fehér, és olyan is volt, amelyik minden színben pompázott tarkán, mámorító szépségben. Aztán megint magasabb, majd még magasabb hegyek kéklettek mögöttük, amiknek a csúcsát fenyőerdő borította.
– Jártam ott egyszer, – mutattam a legmagasabb hegyre – gyerekkoromban, apámmal. Iszonyú magas volt a hegy. Nekem úgy tűnt eleinte, mintha valahol az égen végződött volna. Úttalan sűrű erdő borította, tele volt titokzatos sziklákkal és patakokkal, amelyeknek a vize olyan kristálytiszta volt, akár a napsütötte levegő. A patak fölött egy kövön vízirigó ült, és furcsán billegett… sosem felejtem el. Apám arról mesélt, hogy ott fenn valahol még törpék és tündérek is élnek. Felejthetetlen élmény volt.
– Már értem, miért választottad te az erdőt hivatásul… olyan meggyőzően tudsz beszélni róla.
– Ó igen, a fákat nagyon szeretem, nagyon sokat lehet tanulni tőlük, és kell is még sokat tanulnom, mert az én hivatásom, nem az erdőirtásról fog szólni… egyáltalán nem…
Hálával telt volt a tekintete, ahogy akkor rám nézett, majd hirtelen felugrott, s megindult a közeledő nyáj felé. Bambán néztem csak utána, és azt az elkapott hálatelt pillantást próbáltam magamban elraktározni mélyen, hogy előhívhassam tetszésem szerint, és őrizgessem a lelkem legmélyén az idők végezetéig…
Buta voltam, mindig a magam érzéseivel voltam elfoglalva, és nem vettem észre, hogy milyen veszély fenyegeti. Akkor eszméltem fel, amikor a pásztorok kiabálni kezdtek.
Csak ment a nyáj elé, de a pásztorok kiabálására megtorpant. Azok meg üvöltöttek:
– Menjen onnan, ne közeledjen a nyájhoz! – Az egyik pásztor futva indult felé. Akkor már én is futottam, mert megláttam a kutyákat, egyenesen felé rohantak.
– Gyere vissza! – kiabáltam én is, és futottam utána. Akkor a másik pásztor hirtelen utamat állta. – Ne mozdulj! Bízd ránk. Ha közelebb mész, kettőtöket nem tudunk megvédeni.
Tudtam, hogy igaza van, mégsem volt maradásom, egy lépést oldalra léptem, s újra futásnak eredtem. Csakhogy a pásztor résen volt. Elgáncsolt, és megfenyegetett, ha még egyszer próbálkozom, leüt. Tehát csak álltam, tehetetlenül.
A kutyák, ahogy közeledtek, lassítottak és már nem ugattak olyan támadólag. A pásztor még nem érte el a lányt, az meg úgy tűnt, hogy teljesen leblokkolt, mozdulatlanul állt egy helyben. Már meg sem mertem mozdulni, és szólni sem mertem. A szívem a torkomban dobogott. Egy kutya lehasalt, a többi tisztes távolságban megállt, és csak néztek a lányra. Ekkor ért oda a pásztor. Megragadta a karját és ráncigálni kezdte. Mondott is valamit, de nem értettem. A lány is mondott valamit a pásztornak, de az sem hallatszott odáig, ahol álltam. Talán azt mondta, hogy eressze el, mert elengedte, és megindult felém, egyedül.
Az én pásztorom is otthagyott, és ment a nyája után. Fellélegeztem. Nyújtottam a kezem Angelinának, amikor már elértem, de ő nem viszonozta. Fel volt háborodva: mégis mit gondolnak ezek, talán megeszem a birkáikat?
– Nem a birkákat féltették, hanem téged – mondtam, amikor végre megértettem, mi a félreértés oka. – Ezek a pásztorkutyák vérebek. Ezek úgy vannak idomítva, hogy senkit sem engedhetnek a nyáj közelébe, aki a közelükbe merészkedik, azt megtámadják, legyen az medve, farkas, vagy ember.
Hallgattunk. Szótlanul mentünk egymás mellett. Hamarosan egy patak állta utunkat. Igen széles és sebes patak volt. Megint szomjunkat oltottuk, meg talán az ijedelmünket is. Azután nekifutásból átugrottam a patakot. Onnan kiáltottam vissza.
– Menjünk be a faluba. Veszünk lángost. Bizonyára már te is megéheztél.
Ő, ott állt a patakparton. Nézte a vizet, aztán engem nézett, majd levetette a cipőjét, feltűrte a nadrágját és belegázolt a patakba.
Milyen önző, baromállat vagyok. Megint figyelmetlen voltam. Persze, én a hosszú lábaimmal átugorhattam, de azzal nem számoltam, hogy ő nem tudja átugrani. A patak közepén állt a cipővel a kezében és sikított, hogy mennyire hideg a víz. Akkor lerúgtam magam is a cipőmet és én is belegázoltam a patakba. Én is visítottam, mert tényleg nagyon hideg volt. Akkor már nevetett, majd együtt nevettünk… még fröcsköltük is egymást. Jó móka volt.
Azután leültünk a fűbe megszárítkozni.
Miután megvettük a lángost, még beugrottam a boltba, vettem egy üveg üdítőt és kértem két műanyag poharat. Azt javasoltam, hogy menjünk vissza a sziklánkhoz, és ott ülve elfogyasztjuk az ebédünket. Igaz, már nem ebédidő volt, inkább késő délutánba hajló, gyönyörű nyári nap. Sétáltunk fel a hegyre, hogy ott, a mi közös sziklánkon ülve, töltsük még a nap maradékát. Az ég azúr kékje mosolygott le ránk, a fákon madarak csicseregtek, minden békés és nyugalmas volt, és a lelkemet valami nagy-nagy boldogság hatotta át.
Sokáig ültünk ott a sziklán és beszélgettünk. Rengeteg mondanivalónk volt egymás számára, sok mindent tudtunk meg egymásról, és még sokkal többet szerettünk volna tudni, de az időnk vészesen fogyott. Azt is elmondta, hogy ide szokott járni a rajztáblával, mert rajzolni is szeret. Itt szokott gitározni is, bár, saját bevallása szerint, még csak nagyon kezdő szinten műveli a zenélést, de sokat gyakorolt itt, az egy hónap alatt. Ó, de szívesen meghallgattam volna, és a rajzait is boldogan megnéztem volna, hát még, amikor azt mondta, hogy a zsonglőrködést is sokat gyakorolta, kinn az erdőn, egészen el voltam képedve, milyen sokoldalú ez a lány, mennyi mindent tud, amit mások talán egy életen át sem képesek magukévá tenni. Bár, saját bevallása szerint, a szakácsművészethez nem nagyon ért, és nem is szereti, de itt kénytelen volt a maga főztjén élni.
– Tényleg holnap utazol haza? – hasított hirtelen a tudatomba a kérdés.
– Tényleg! Reggel a nyolcórás busszal.
– Micsoda? Reggel?
– Vonatra ugyan este szállok, de el kell hagynom a házat délelőtt, és más lehetőségem nincs, délelőtt, csak ez az egy busz van.
– Délután van kettő is! Átvisszük a cuccaidat hozzánk a házba, mi is délután megyünk nagyapával… mehetnénk együtt…
– Eldöntöttem már. Így lesz jó, úgyis szeretnék még a városban is körülnézni. Most meg mennem kell, mert még össze kell csomagolnom.
Kétségbeestem. Ez nem lehet, hogy csak ennyi volt. Nem lehet, hogy… nem, nem lehet… kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba.
– Akkor én is reggel megyek. Bizonyára csomagjaid is vannak, segítek… aztán megmutatom a várost… jó? – kérdeztem reménykedve, bizakodva, hogy elfogadja az ajánlatom.
– Mi lesz a nagyapáddal?
– Ő is jöhet reggel, de ha nem akar, akkor hazautazik délután. Az nem gond… különben is, ismeri az utat – mondtam, és várakozón néztem rá.
– Miattam nem feltétlen szükséges, feltalálom magam, de te döntesz.
Megkönnyebbültem. Megbeszéltük, hogy fél nyolcra ott leszek a ház előtt, és segítek a csomagokat vinni. Kértem, hogy írjuk le egy papírra a címet, telefonszámot, hogy tudjuk tartani a kapcsolatot a továbbiakban.
Amikor hazakísértem, már feljött az első csillag. Még igen halvány volt, nem volt még teljesen sötét.
– Nézd, az a Pásztorcsillag! Legyen ez a mi csillagunk, a kettőnk csillaga.
– Pásztorcsillag! – ismételte néhányszor. Jó, a mi csillagunk!
Azután még leültetett az asztalhoz, ahol reggel a virágcsokrot hagytam. Azt mondta, szeretne adni valamit emlékül. Bement a házba. Vártam. A csokor ott állt az asztalon, gondosan vázába téve.
– Lerajzoltam Misit, a mókusomat. Neked adom… csak még ráírok valamit – mondta, s a gyér lámpafénynél ráírta: Emlékül Magornak, Angelina. És ott állt rajta a dátum, méghozzá a megismerkedésünk dátuma.
A boldogságtól kótyagosan futottam hazáig. Nekem adta Misit, a kis mókust, amit annyira megkedvelt és lerajzolt. Mégis nekem adta! Azon törtem a fejem, hogy vajon én mivel tudnám megajándékozni, ami maradandó, és rám emlékezteti.
12 hozzászólás
Drága Ida!
A kutyás jelenetbe igencsak beleborzongtam! Valós, olvastam cikkeket az erdélyi pásztorkutyákról, sok galibát csináltak a turisták körében.
A Pásztorcsillag a Vénusz? Vagy a Mars? Ezt nem tudom.
Kicsit szomorú, hogy Angelina már utazik haza, még alig kezdődött az ismerkedésük. Ugyanakkor ettől lesz az olvasó még kíváncsibb: mi lesz velük?
Ölellek:
Ylen
Drága Ylen!
Hát igen, ott a farkasoktól, medvéktől is őrzik a nyájat éjszaka is, akármilyen kutyák nem felelnek meg. 🙂 A turisták meg nem mindig tájékozottak ez irányban.
Hogy melyik a Pásztorcsillag, azt magam sem tudom, mert ez az elnevezés a néphagyományból ered. Miszerint van: Halászcsillag, Vezércsillag, Táltoscsillag… meg még sok más. A Pásztorcsillagot hűségcsillagnak is nevezik.
Holnap érkezik a folytatás!
Ölellek,
Ida
Kedves Ida!
Gyönyörűen, valóságosan írod le a hegyvidéket, akár egy festmény. Egy mondat az elején nagyon megfogott engem: "- Ó igen, a fákat nagyon szeretem, nagyon sokat lehet tanulni tőlük, és kell is még sokat tanulnom, mert az én hivatásom, nem az erdőirtásról fog szólni… egyáltalán nem… " Sok ilyen erdészre lenne szükség! Nekem az új, hogy a birkákat vérebek őrzik Itt az Alföldön még nem találkoztam ilyennel, de bizonyára így van, mert a hegyekben nemcsak emberek, hanem különböző nagy vadak is megtámadhatják a nyájat. Milyen szerencse, hogy nem lett a lánynak baja! Nagyon tetszik a történet, és sajog a szívem, alig, hogy megismerték egymást, már búcsúajándékot ad a lány a fiúnak. Bízom benne, hogy a fiú is kitalál valami emlékezetes ajándékot…Kíváncsian várom a folytatást! 🙂
Sok szeretettel, Matild
Kedves Matild!
Az erdők kiirtásával hatalmas károkat okoz az ember magának, de sajnos általában nem szakemberek döntenek ilyen irányban (sem), hanem politikusok… A pénz beszél, a kutya ugat… szokás mondani. A vérebekre viszont tényleg szükségük van a pásztoroknak, mert farkas, esetleg medvetámadás is érheti a nyájat. Sőt, éjszaka is őrizniük kell az állatokat, amiben nagy segítségükre vannak a kutyák.
Örülök, hogy tetszik. Köszönöm, hogy olvasod. Holnap érkezik a folytatás.
Szeretettel,
Ida
Nagyon élethű a természet leírása, drága Ida.
Köszönöm, hogy odavittél!
Szeretettel gratulálok: ica
Örülök, hogy tetszik. Köszönöm soraid, drága Ica. 🙂
Szeretettel,
Ida
Kedves Idám! – Szokáshoz híven, nagy élvezettel olvastam el ezt a részletet. Minden sora tetszik szép stílusodnak. A történet is érdekes, fordulatos, szeretem olvasni a kivételesen szép stílussal előadott
novellákat. Szeretettel gratulálok: Kata
Drága Kata!
Örülök, hogy tetszik, és élvezetes olvasmánynak találod, de ha hibát találsz benne, arra is mutass rá kérlek. Nehogy túldicsérj. 🙂
Örültem neked.
Ölellek szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Kicsit mosolyogtam amikor Magor meg akarta védeni Angelinát a kutyáktól, és még ő is gondot okozott a pásztoroknak. Kicsit kajla ez a Magor fiú, éretlenebbül viselkedik, mint az életkora /25 év/.
A természeti leírások mindig lenyűgözőek az alkotásaidban, most is.
Judit
Kedves Judit!
Jaj, hát dehogy kajla a fiú, biztosan én bénáztam el, én vagyok a hibás. 🙂
Örülök hogy a természeti leírások tetszenek. 🙂
Ida
Kedves Ida!
Kicsit furcsa nekem ez a lány, aki némiképp félénken és bizalmatlanul tekint a tiszta, ártalmatlan forrásvízre, de simán, veszélyérzet nélkül indul meg egy nyáj felé, ahol számolni kell a kutyákkal, de még a vezérkossal is, általában ő sem piskóta.
A pásztoroknak én egy fajtáját ismerem: azt a fajtát, aki, ha épp csak anekdotázik, akkor nagyon bőbeszédű, de ha cselekedni kell, mégpedig gyorsan, akkor csak egyszavas mondatokban, tőszavakban kiált. Nem magyaráz, nem indokol, csak figyelmeztet, parancsol, utasít. Egy szóval. Majd legföljebb letudja a magyarázatot, (letolás formájában) miután már elmúlt a veszély. Gyermekkoromban hetente találkoztunk össze nyájakkal, juhászokkal, lelkes, de veszélyes kis pulikkal. Ők ugyan nem medvére idomított vérebek, de velük sem volna ajánlatos ujjat húzni. A legrosszabb híre pedig mindig a rosszindulatú vezérkosnak volt. 🙂
Szeretettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
"Kicsit furcsa nekem ez a lány" – Csak nem gyanakszol valamire? 🙂
A pásztoremberekben viszont, tényleg sok bölcsesség lakozik. Magam is megtapasztaltam még gyerekkoromban.
Jól belehúztál. Remélem azért, mert tetszik is valamennyire. 🙂
Szeretettel,
Ida