Lassan visszasírom színeit az ősznek,
mert megihlettek, mint tájfestőt az őzek,
ahogy a tisztáson riadtan megállnak,
majd elnyelik őket az erdei árnyak.
És évről évre szóra bírtak a telek,
a magamra húzott, didergő reggelek,
s a decemberi éj kútmély sötétkékjét
láthatatlan lények verssorokra tépték.
Most nyár jön, forró és gondolataszályos,
bilincsbe ver, akár levegőt a város,
s a hajnali szél hűvöse hordja szerteszét
százszor megírt mondatok ördögszekerét.
12 hozzászólás
Megint nagyon szépet alkottál. Öröm volt olvasni. Szeretettel Era
Nagyon köszönöm, kedves druszám 🙂
Kedves Erika!
Igazán szép a versed. Csak a címén gondolkozam el, mit is jelenthet.
Írjál még sok verset.
Kata
:))
Csak azért írok, hogy jelezzem, olvaslak szorgalmasan! Ez is tetszik, mint általában.
Puszi, Poppy
Szia Neti!
Versed nagyon kellemes, dallamos és picit elszomorító is.
Az utolsó versszak gondolataszályára talán megoldás
lehetne csomagolni és meg sem állni egy eldugott
majdnem világvégi helyig…
üdv
leslie
Kata, köszönöm :))
Nagyon kedves vagy, Poppy, köszönöm szépen!
Leslie, azt hiszem, ez sok mindenre megoldás lehetne 🙂 Köszönöm!
Szia!
Tetszik a versed!
Szeretettel: Rozália
Köszönöm szépen!
Erika
Gördülékeny és tartalmas, mint mindig:) Jó volt olvasni!
Nagyon kedves vagy, köszönöm 🙂
Erika