Még szendereg a szombat. Nem bántom.
Hajnalcsend van és kisgyermekálom.
Paplant igazítok, szusszan az ágy,
két kis puha kéz a kezembe vágy.
Aludj csak szentem, megvár a reggel.
Az ég is küzd még a szürkeséggel.
Csak lassan foszlik róla a sötét –
álmodj még, kincsem, valami mesét.
Homlokod mögött varázslat legyen,
szaladj messze, túl az üveghegyen.
Lesd meg, hol születnek a csillagok –
én itt várlak, lásd, el sem mozdulok.
S te majd elmeséled, merre voltál,
jártál-e jószívű óriásoknál,
volt-e tündér és királylány elég,
s láttad-e, hogy igazak a mesék?
A fény apránként kúszik az égre,
rózsa és narancs a felhők széle.
Tenyeremben pihen két kicsi kéz,
s a legszebb szempár a szemembe néz.
2006,. május 13.
4 hozzászólás
Ismét csak azt írhatom, hogy nagyon szép verset írtál! Azt szeretem a verseidben, hogy a mindennapi életből választod a témáidat, ami főleg a természet és a család. Ezért külön szeretem őket! Nocsak, lassan már Netelka-rajongó leszek! :-))
Üdvözlettel: Anna
Örülnék, ha így lenne :)) Köszönöm!
Kedves Netelka gyönyörű versed megfogott. Sugárzik soraidból a szeretet. Csodálatos gyermekversedhez gratulálok. 🙂
Nagyon köszönöm 🙂