Alaptalanra ácsolt kártyaépület
szakadtja lennék, rongyos hártyaér-szünet.
Szél rugdossa szét a kartontartalékot
ott lent. Attól tartok, én se tartanék ott,
most nem, ha nem vezettek volna vigyázva
valami kontúros, régi lámpalázba:
tükör előtt gyakorolt vidéki akkord,
visszahívtam azt a légi, képi akkort,
hol kisgyerekként magamra erőltetve
képzeltem felnőtt-arcot. Az erő tette
azt, hogy a szétcibált és elszórt csontokat
lassan helyükre illesszem. Egy pont fogad,
magába fókuszáltan, egy gyűjtőlencse
vonz végre, s nem zuhanok. Nincs kürtő lent se,
melyen kiszakadhatnék újra, mint a méh
biztonságából az elvetélt. Nyitva még
a bársonyos tónusú csend-ideálok
legmélyebb lehetősége. Mire várok
s mit kaphatok: egy régi leányarcon
átrezgő mosolyt, amely majd reám karcol
fájdalmatlan, átjárva mégis mindenem,
üde, természetessé vált és sminktelen,
hegtelen barázdákat…mert még születnek
nem remélt mélyek. Helyén az ér-szünetnek.
10 hozzászólás
Kedves Andrea!
´a bársonyos tónusú csend-ideálok´
és és…
szebbnél szebb sorok!
Egy ´gyüjtölencse´
tart mindent egybe!
Gratulálok!
Üd:sailor
Már a cím is költői, sokat sejtő. A bensőből felszakadó elmélkedés az, ami igaz, kristálytiszta, még akkor is, ha hártyavékony. Öröm olvasni Téged!
Szeretettel:Sel
Néha tényleg visszagondolunk arra, hogy egyszer voltunk tiszták és szépek…
Gratulálok!
Deiphobae
"…mert még születhetnek nem remélt mélyek." Én úgy éreztem itt született valami, valami olyan, ami valóban "sminktelen", de kaput nyit a mindenen túl…
Kedves Andrea, ebben a versben el kell ücsörögni, hogy átjárhassa az embert.
Én megtettem. 🙂 Gratulálok.
pipacs
Kedves Andrea!
Nagyon komoly és nehéz vers. Egy visszaemlékezés, ami alapjaiban rendíti meg az embert, keresve magát önmagában. És mikor megtalálja, akkor visszagondol az akkori énjére, összehasonlítva a jelent a régi magával. Az évbarázdáink folyamatosan születnek, akár a fának az évgyűrűi, ránk van írva a sorsunk. Arcunkra van karcolva életünk múltja jelenje és talán aki látja, annak a jövője is. Üdvözlettel: Szilvi
Sejtelmesen szép ez a versed, Andrea, a rímjeid ismét lenyűgöznek. Az a fájdalmas, hogy az ember nagyon hamar eljut abba a korba, amikor a nem várt barázdák – látszólag fájdalmatlanul, mégis lélekben annyira fájón belénk rajzolódnak…
Nagyon-nagyon szépen köszönöm Mindannyitoknak.
Igen, az évbarázdák, vagy hívjuk őket bárhogyan.
Az idő óhatatlanul nyomot hagy.
Szerintem a lélekben a leginkább.
kedves Andrea!
Az idő nemcsak a bőrünkbe vágott mélységeket veti a világ elé, hanem elárulja az igazi, benti, szellemünk, egyre szélesedő "mélységét" is.
Ezt is kiéreztem alkotásodból, s a sorok közül mennél többet érez ki magának az olvasó, annál nagyobb lesz az olvasóban a kitáruló tér…
Öröm volt verseidben újra megmártózni. Gratulálok!
Szeretettel, Lajos.
Kedves Lajos, nagyon szépen köszönöm.
Rhyme Phenomenon 🙂 Ám ez nem megszokható, minden verseddel lenyűgözöl újra meg újra.