néha makacs csöndjével tart a padló
tonnás testeket akár a négy falat
s a kemény fában feszülő erő
van hogy megropog léleknyi súly alatt
az ablak néha párásan fehér
ázott üvegén nyirkos reggelek
de olykor – mintha a semmi volna ott –
csak magára nyitja a mennyeket
néha nyitva marad az ajtó
ki-be járnak a hangok meg a fény
máskor kulcsra vagy kilincsre zárva
néma űrt hasít mind a két felén
néha úgy szorítani – lerántva Istent
a földnek porából gyúrni Őt ha kell
s néha ordítva örülni sírni fázni félni
majd idegenként tévelyedni el
13 hozzászólás
Elolvastam néhányszor. Nagyon jó lett!!!! Gratulálok.
🙂 köszönöm, kedves vagy. Nem ez életem fő műve.
Még eddig nem "találkoztunk" – azt hiszem… örvendek a szerencsének!
misi
Vártam vollna még valamit. Mintha nem lenne befejezve. A vége nekem egy picit "kifacsart" vagy mi, most nem tudom joban megfogalmazni. Amúgy hozod a szokott színvonalat. Végre újra itt vagy! 🙂
Poppy
Bocs -1 l és +1 b betű. 🙂
Jaj de jó, hogy elolvastad :)))
Tényleg örülök!!!!! Annak is, hogy tetszik, mert én kicsit úgy érzem, hogy nagyon elvesztettem az írás fonalát…
Bizony, nekem nagyon tetszik a versed. A vége felé néhány vessző lemaradt, de ez mit sem ront az értékéből
köszönöm 🙂
Kötőjeleken kívül nem használtam központozást vagy mondatközi írásjeleket sehol
Örülök, hogy tetszett
Szia Misi! 🙂
Helytelen, tudom, az alkotói neveddel kezdeni a bíbelődést, ám bevallom, jót derültem rajta, amint előkaptam az éppen még fellelhető albionos tudásom. :))) Bárki bármit is mond, csemege ez az étek, mit a neved kínál, bármilyen kevésre becsülték sokszor.
Pontosan olyan csemege, mint ez a vers számomra, hiszen az utolsó versszak kivételével megértettem a lényegét. Milyen jó is felruházni élettelennek látszó hasznos dolgokat megannyi élettel-teli tulajdonsággal. Értelmet adni annak, miért is van ennyi minden.
Nézd el nekem a gyenge indoklást, mögöttem nincs elég irodalom-történelem, mindössze az, amit diákként empátiámnak köszönhetően összegyűjtögettem maga-magamnak.
Valerie
te és az irodalmi élet hogy vagytok?
jó vers, de ezt tudod sztem 🙂
🙂
Szia, én és az irodalmi élet?
Sehogy, kérlek alássan! Amint látod a feltöltéseim közt eltelt időt, rögtön megállapíthatod, nem vagyok valami ász. Sajnos kiment belőlem az alkothatnék, mert kicsit értelmetlennek tartom
A cím talány, a vers magány?
"de olykor – mintha a semmi volna ott –
csak magára nyitja a mennyeket" számomra ez mint egy kiálltás a versben…kérdés, hogy az életben vagy az irodalomban tévedtél el…
Jók a verseid, ne hagyd abba!
Üdv: Áfonya
Hihetetlen képek, szívfacsaró hangulat, mély mondanivaló! Nem csoda, hogy te vagy a kedvencem a Napvilágról!
Ezt a versedet mindenkinek mutatom. Komolyan mondom, remekmű!