futnak a parkban az emberek
elviszik az emlékeket
nem marad a szememnek más
csak a kopott fű, úszkáló vadkacsák
az arcomba fújt hajszálak visznek tovább
egy újabb csendéletet látni a mobil előtt
de nincs az a mega-gigabájt
mi visszaadná fűzfák bánatát
a szökőkútból csobog az átlátszó idő
keresem Angliát, de sehol egy felhő
csak az álmok esnek messziről rám
ha tehetném, mindegyiket megtartanám
nincs az a pesti szürke galamb
ki ne érezné itt otthon magát
a békésen csipegetők közt
a valóság csak egy árnyalatnyi kosz
szedem magam, szedem a levendulát
korona készül belőle, selymes illatú virág
még egy futó ember – s elfelejtem Opheliát