Nem tiszted már boldoggá tenni,
Átölelni s megnevettetni,
Nem súgod titkod a fülembe,
De hallom a hangod a szivemben.
Átölel a paplan és úgy mesél,
Velünk kacagott a lámpafény,
De mire megszámoltuk a perceket,
Az időutazásnak vége lett.
Enyém minden apró rezzenet,
S valahányszor rájuk emlékezem,
Megemlékszik az idő is velem,
S újra hallom ahogy suttogsz nekem.
4 hozzászólás
A második versszak utolsó két sora mindent elmond. Jó volt olvasni, gratulálok!
Koszonom:)
Az emlékezés különös dolog. Az emlékek idővel megváltoznak.
Eleinte menekülünk, mert még el sem hisszük, és mert annyira fáj. Aztán egyre többször elővesszük, nézegetjük, zokogva mártózunk meg utolsó kapaszkodóként abba, ami az érzelemből megmaradt.
Végül az egész átértékelődik, és egy tapasztalattá olvad. Már nem fáj annyira, de kínoz, hogy minden szépség efelé a megsemmisülés felé tart.
Talán az a dolgunk, hogy ezt elfogadjuk, de amíg ide nem jutunk el, a legfontosabb kétségtelenül a varázslatos csepp: az emlék esszenciája, ami egyre halványul, mint a régi illat a kiürült parfümösüvegből… ezért még a keserűségét is képesek vagyunk elviselni.
Nagyon szép vers, gratula
Koszonom Abigail a hozzaszolast…