Megszökik az idő
estétől reggelig,
ami meg itt marad,
hajamba költözik.
Szarkalábat ültet
s gondozza napra nap,
holnapom húsából
minden perc kiharap.
Mögöttem épp elég,
előttem: rejtelem,
úgy érzem, örökké
magamat kergetem.
Odabent ifjú lány,
idekint meg asszony,
tükörben sem látom
abszurd janus-arcom.
4 hozzászólás
Szia Netelka! 🙂
Az első szakasszal hosszasan időztem, de aztán nagy nehezen megértettem az utolsó sort. Talán azért volt nehéz, mert nem találkoztam még ősz hajszálakkal. 🙂
Nagyon tetszik a vers, mert számvetés.
A címet akár iróniába hajlónak is titulálhatom. 🙂
Az ellentétek kiválóan építenek, tetszik képi megjelenítésük.
Szeretem az igényes verseket, nálad csk ilyeneket olvashatok. Köszönöm. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin, sajnos, én már ismerem az ősz hajszálakat – de nem vagyunk túl jóban 🙂 Köszönöm értő olvasásod!
Erika
Ugyan, Erika, hová hajtod az időt? A versed remek, élem, tudom :-), így van, és ezért különösen tetszik ez az önirónia. Igényesek, szépen visznek a rímek is, az építés is megtart jó erővel, és a kivezetése is fog a versednek. Remek lett.
aLéb
Köszönöm szépen 🙂