Amott a szirten, csaknem észrevétlen
egy farkas áll az esti szürkeségben.
Kődobásnyira, tán prédára várva,
deres magánya köpenyébe zárva.
Mi szél hozta? Éhség kínja talán,
szökellő őzek, gyors szarvasok nyomán?
Felszegett fejjel csak áll mozdulatlan,
ki tudja mióta… ki tudja honnan?…
Tán az ifjúság veszett délibábja
dereng fel ismét vénülő agyába’?
Végtelen ösvények? Halálos vágták?
Reccsenő csontok? Múltba veszett hordák?
Napsütötte tisztás emléke, vágya?
Édes-bús órák bársony mohaágya?
Feledi tán, hogy itt áll vénen, sután,
s iramlik újra egy régi őz után?
– Hé, Világ! Szemfogaid villanása
már nem hat rám. Hagyd el, és figyelj másra.
Eddig volt HARC, amit vívtunk Te meg én –
gondolja talán ott a szirt peremén?
Ám, amire ezt így végig gondolám,
hipp-hopp, el is tűnt az én farkas komám.
Nem értem. Eddig ott volt… Ez hogy lehet?
Ám lehet, csak a játékos képzelet…
5 hozzászólás
A játékos képzelet sok mindenre képes. Teremtő erő – ha egy kicsit dagályosan akarnám megfogalmazni. Remek vers. Remek, tömör képek. Szépek. Magával ragadott a vers! Üdv: én
Szép ez a versed, antonius. Az a farkas akár ember is lehetne az emlékeivel…
Üdv: Klári
Köszönöm szépen mindkettőtöknek a figyelmet, a rám áldozott időt, a kedves szavakat.
Üdv. a
Édes-bús, egy kicsit olyan, mint egy ballada… Jólesett csendesen olvasni sorról sorra, figyelni a mondanivalóra, elképzelni…
M.
Köszönöm kedves Mónika, hogy megtiszteltél.
Üdv. a