Ébredni kell, hideg az ágy,
Álmod elillan, helyébe lép a vágy.
A remény lehúzza rólad a takarót,
a bizakodás lesz útravalód.
Utadon kísér megannyi látomás,
Homályban köszönt reggel az állomás.
A vonat kürtje megtöri a csendet,
átölel a hideg szél a peron mellett.
Vágja a perc a kabin dohos füstjét,
A buja idő szomját oltja tüstént.
Fátyolos pillantást vetsz a suhanó tájra,
Elszunnyadsz a derengő félhomályba.
Megszűnik a zakatolás, nyílik az ajtó,
Leszállnak páran s van néhány felszálló.
Ki bevégezte útját, s vetett horgonyt,
Mélázva nézi a távolodó mozdonyt.
Megnézed még egyszer az elmosódó alakok egészét
Majd a feledés kútjába veted arcuknak képét.
Tovább zakatolsz, át völgyön és hegyen,
Halkan kérdezed a kalauzt: Meddig szól a jegyem?
3 hozzászólás
Tetszik!Ötletesen megírt vers.
A befejezés különösen tetszett!Gratulálok!
Üdv:Pityu
Köszönöm szépen! 🙂
Nagyon szépen megírt vers!
Talán jó, hogy nem tudjuk meddig szól a jegyünk! Sőt, az is lehet, hogy utazunk örökkön örökké és az élet maga egy állomás.
Gratula!
Barátsággal:Zsolti