Eltűnsz, tovaszállsz; megráz a világ,
megcsillan a fény dombok homlokán.
Égő szemedet rejted a földbe,
lényed lobban az égbe, a mennybe.
Holt kút köveit szórja a kezed,
üldöz a világ, s körbe neveted.
Eltűnsz, kereslek; elbújsz, nem lellek;
felhő pamacsa mögé rejtőzöl,
erdő fáinak lombján ejtőzöl,
és csillan szemed pajkos kedvesen,
mint ezer csillag sötét éjeken.
Kereslek az ég kéklő paplanján,
tűnődsz, s tűnődve szíved igazán
éget a bánat, hogy nincs sok idő,
sírva tekereg hamvam oltárán,
elmúlt perceid némán követő
magányos szívem, vágyódó lelkem,
szemed csillagát most is keresem.
3 hozzászólás
nagyon szep volt megfogot valamit benem gratulalok
Kedves Davey! Itt már érződött azért, hogy megleled Te ezt egyszer, mert olyan mély vágy volt e versedben, s annyira akartad, hogy megtaláld szemnek csillagát…s íme írod is, hogy megvan! Ehhez szívből gratulálok!
A vers csodás, sodrása van, szép képekkel. Élmény volt olvasnom!:)
Örültem Neked:)
Hajajj,Kedves Davey!
Megint csak gratulálni tudok újabb remekművedhez!
Látom, tartod a szintet, gratulálok hozzá!
Üdv,
Zs