Álmomban keresem arcod,
Mely elveszett a homályban.
Még látom, ahogy eltűnsz mellőlem,
Messzebb vagy már tőlem,
Mintsem elérhetnélek.
Visszafordulsz, kitárod karod,
Élettelen ezüst fekszik benne.
Várod, hogy érted mit teszek.
Intessz, magadhoz ölelnél,
De már késő, és ezt te is tudod,
Kinyújtott karom remeg,
Szememben egy kicsi csepp pihen.
Élettelen arcod emlék csupán,
A fájdalom, melyet örökül hagytál
Visszaránt az életbe, nem élhetek e képnek.
Az álmom most véget ér.
Már nem látlak. Már nem keresem képed.
1 hozzászólás
Az egész vers, egy gördülő forró könnycsepp,Szomorú, hisz ott az elmullás a sorokban.Ami nincs, és tova száll, az mindig fáj.Ha roszz volt, akkor az emléke miatt, hogy meg kellett éljük, és ha jó, akkor a seb miatt, amik az elmullás után maradnak.A HIÁNY…..Szép volt!Csak így tovább!
szeretettel:Kriszti