Elfuttak az évek.
Kócos sirok merednek reám,
Ahogyan haladok feléd,anyám
Rám tör az emlékek fájó varázsa.
Látlak ,anyám.
Szeretetben fénylő arcod
Sugarát szívemre varrod.
Vérző lelkemnek méltó ruhatár.
Érzem ,anyám,
Te igazából szerettél engem,
De valahogy nem fogott lelkem.
Nem becsültem szíved s most fáj.
Bocsánat ,anyám.
Én nem akartam tépni szíved,
S hogy gonosz voltam mindig veled,
Lelkembe a bűntudat saskarma váj.
Utolsó imára kulcsolom kezemet,
Márványkő válladra hajtom a fejemet.
Gátjaik szakítják hatalmas könnytavak,
Elöntik lelkemet a fájdalmas szívszavak:
Szeretlek s hiányzol nagyon,anyám!
4 hozzászólás
Szívből jövő vers, osztozom bánatodban!
Versed szinte önmarcangolás, bocsánatkérés. Mégis a szeretet vezérelte agyad és kezed, amikor leírtad a megható emlékezésedet.
Szeretettel: Kata
Kedves Szekelyke!
A bűntudat és megbánás kiált soraidból. Nagyon szépen írtad le, azt, ami oly nagyon fáj, marcangol, tép belül. Kívánom, az idő hozzon enyhülést fájdalmadra. Nagyon szép.
Szeretettel Rita
Nagyon megható, mélyről feltörő vers. Szomorú megemlékezés, gyönyörűen közvetítve.
((Zoli