Amikor mosolyod megláttam
Egy ajtóüveg tükrében,
Feltámadt lelkemben minden
Rég elfeledett érzésem.
Hosszú folyosón álltam éppen,
Végében láttam az ajtót,
És én mégsem mertem kinyitni,
Mert ott volt rajta mosolyod.
Abban a percben élni kezdtem,
Szívem hevesen dobogott,
S benne egy gyertya égni kezdett,
Lángja oly szépen lobogott.
Ám mikor mosolyod megláttam
Egy ajtóüveg tükrében,
Meg is halt lelkemben minden
Rég elfeledett érzésem.
Hosszú folyosón álltam éppen,
Végében láttam az ajtót,
És én mégis ki mertem nyitni,
Bár ott volt rajta mosolyod.
Abban a percben halott lettem,
Szívem már nem is dobogott,
S benne a gyertya elolvadt már,
Lángja többé nem lobogott.
6 hozzászólás
Davey, ó. Csodálatos vers, nagyon tetszett. És örülök, hogy eszedbe jutott ez a vers miután elolvastad az enyémet.:)
Davey! Ez a vers ESZMÉLETLEN JÓ! Nekem nagyon tetszett! Tessék szépen ezt beküldeni! Nagyon jó, ahogy sorok újra megjelennek a második vsz-ban is, de mégis ellentétes érzésekkel. nagyszerű vers! gratulálok
Szia Százarcú Davey:)
Grat! Grat! Grat! Remek ötlet, ámulok ám megint:))
Csak ismétlem az előttem szólókat, bár már akkor olvastam, amikor még senki sem írt véleményt. Kétarcú a szerelem, legalább kétarcú. S ahogy megjeleníted mindezt, az gyönyörű!
Kedves Davey!
Mintha ugyanazt éreznénk…Ismerős nagyon amiről írsz!
Köszönöm, hogy olvashattam!
Szívből gratulálok!
Üdv!
zsolt
Köszönöm a kommenteket!
Igen Zsolt, már többször tapasztaltam a verseidet olvasva, hogy nagyjából ugyanazt érezzük.