Háromszáz éve már, vagy több is talán,
indultak ők – alig hiszed ma már –
az éhhalál elől, napkelet fele,
szívük hittel és reménnyel volt tele.
Német zekéjüket az eső mosta,
lapos tarisznyájuk a szél csapdosta.
Őseim ettől a földtől reméltek,
élhető életet, munkát, kenyeret.
.
Lettek kovácsok, pékek, hídverők,
vagy szűz magyar földeket törtek fel ők.
Dolgoztak kőkeményen vakulásig,
kezük nyomán Haza épült, egy másik.
Lepték őket fürkésző tekintetek,
s bólintott a magyar: ők is emberek…
s dolgozni is tudnak! – mondták magukban –
és helyet adtak a szép magyar honban.
Adtuk verejtékünket a szent földért,
s vérünket, ha kellett, közös hazánkért.
Együtt szenvedtünk, együtt ünnepeltünk,
Európa ölén testvérekké lettünk.
Századok múltán, egy sötétkor végén,
hamis, gaz bírák ítélete révén,
a német nép kollektív bűnössé vált,
s kétszázezer ősöm vagonokba szállt.
Mit teremtett három évszázad alatt,
görnyedő megtört háta mögött maradt.
Ötven kilónál nem nehezebb pakkal,
indult nagyapám, némán, zárt ajakkal.
Búcsúzott: – Liebs Du mich? – kérdezett engem,
mondják: néztem mogorván, s ná-t feleltem.
Így búcsúztam tőle háromévesen,
s Ő elment örökre, végérvényesen.
Egy titkolt könnycsepp, később még járt neki,
mikor egy kövön nevét betűztem ki:
– Johann Preisz – állt alig fellelhetően,
a scwebischgmündi árnyas temetőben.
Nyolcszáz kilométer hét óra nekem,
fél emberöltő kellett, hogy megtegyem,
a kettészabott megőrült világban,
valamikor, valahol Európában.
Te nyugszol régtől fogva, mindörökké,
s lettél széphazádban egy marék röggé.
Nekem van még talán itt néhány évem,
magyar szívem űzi még német vérem.
Ha elcsendesül, s tovább már nem dobog,
– talán a csendben lesz, aki felzokog –
akkor fogadj be, s hantjaid borítsd rám,
kijátszott, becsapott, Szent, Magyar Hazám.
4 hozzászólás
Gyönyörű a versed, s minden szava, igaz. Csak kiemelek belőle néhány gondolatot: "ők is emberek…" – "s dolgozni is tudnak! – mondták magukban – és helyet adtak a szép magyar honban." "Európa ölén testvérekké lettünk."
Olyan, hogy tanítani kellene az iskolában, s azoknak is tudatába vésni, akik ma gyűlölik az idegen földről hozzánk érkezőket. S hogy miért, azt én föl nem foghaom.
Nekem is van egy versem föltéve, ha nem is ilyen gyönyörűen megírva, de a gondolataink egyeznek benne. A címe: Elmélkedés.
Gratulálok a vershez!
Kedves antonius!
Csodálatos hazaszeretetről árulkodnak soraid!
Kevés ma már az ilyen ember, nagyobb megbecsülést érdemelne.
Érzelmeid és a képeid is nagyon szépek.
Kiemelném még a csodaszép páros rímeidet és versed dallamosságát!
Üdv: Csilla
Szia antonius!
Megható, mély érzésű és elgondolkodtató versedhez, csak gratulálni tudok!
Szeretettel: Falevél
Kedves Kata, kedves sólyomlány és kedves Falevél! Köszönöm szépen, hogy olvastatok és megosztottátok velem a gondolataitokat.
Üdv. a.