Egy lakatlan,puszta sziget vagyok,
A végtelen óceán kellős közepén.
Kihalt érzelmeim csak kővé meredt álmok,
Elgörgetni őket túl fáradt vagyok én.
Elfogytam csendesen mint égő gyertyaszál,
Egy sötét szoba mélyén magasodó polcon
Nem érheti el kezem ,oly magassan áll.
Elveszek gyáván,ily reménytelen modon.
Nem adok több esély,az egésznek vége,
Száz apró darabban hever az életem.
Összeraknom erő s sok türelem kéne,
S időm sincsen hozzá,igy jobb ha elvetem!
4 hozzászólás
Ez nagyon szomorú lett, de mégis szép. Ügyesen játszol a rímekkel, és ez tetszik!
Üdv.: Dorka
Az előbb olvastam az “ösz van újra ” versedet ! Bár ez a versed is szinte tökéletes, de gondolom ez a kiüresedés csak pillanatnyi elkeseredés. Gyönyörű gondolataid és hasonlataid vannak. Szedd hát össze életed száz apró darabját, mert érdemes írnod! Költői lelked van ! Ne veszítsd el !
szeretettel fefo
Amig ilyen szépen tud fájni a szomorúság addig nincsvaszve semmi!
szép lassan versekben összerakod és látni fogod mégis érdemes rakosgatni:
Nagyon jól írsz osztozom fefo véleményével!
Szeretettel: marica
Kedves szekelyke,
Ugyan már, ne add fel! HIsz tud csodaszép is lenni…, naaa….
szép, sőt, gyönyörű, amit és ahogy írtad!!! Gratulálok, számomra tökéletes!
Üdv,eszkimo