Kanyargó patakon kis falevél,
a lelkem csendesen úszik rajta,
és távoli világ felé halad.
Ezt a csúfat meg végleg itt hagyja.
Napsütötte vizeket keresve,
egy tónak csendes lágy hullámait,
percre megállna, elcsendesedve.
Most utat válasszon? Ő csak legyint.
Hadd ringassa most el szelíd sodrás,
vigye akármerre kedve szerint.
Csak ez a világ tűnjön el végre!
Valahol újra kezdhessen, megint.
1 hozzászólás
“Csak ez a világ tűnjön el végre!
Valahol újra kezdhessen, megint.”
Igen, de hol? Bárhová megyünk visszük magunkkal a múltat, az emlékeinket, mindazt ami nehéz és ami fáj.
Szeretettel: Rita 🙂