Lám, ez a tél is megkeményítette
globálisan felmelegedett szívét,
s a város szikár, üvegrideg testén
pattanásig feszül a zúzmara-vért.
Akár ha harcba menne, olyan az ég:
odafönt szuronyos, sötét regiment.
A Dunára úgy könyököl rá a köd,
mint kocsmapultra a zárórai csend.
És én kandallót építek magamban,
párkányán apró, vérlángú mécsesek.
Az idő lágy plédjét elé terítem –
ott várom ki, míg tavaszra ébredek.
6 hozzászólás
Csodásan tudod megfogalmazni, versbe önteni a természet különféle jelenségeit. A második versszak (és benne az a fantasztikus hasonlat) különösen tetszik. És a rímek is csodásak.
Üdv, Poppy
Poppy, köszönöm szépen, nagyon kedves vagy 🙂
A verseid képeket hoznak létre bennem, ez is olyan. Nagyon tetszik.
Örülök, kedves Titi, és köszönöm 🙂
Hát ez is nagyon szép.
Gratulálok: Wolf
Nagyon kedves vagy, Wolf! Köszönöm szépen 🙂
Erika