Hová, e kicsinyke ég alatt, hol
minden elfeledett egyszer biztos
szembejön?
Nézem, mint nő heggyé kő a kövön,
hogy születnek új és új csillagok,
de szóból hogyha falakat rakok,
mind összedől.
A csend, mint kő a követ, felőröl,
porrá zúzza bennem a dalokat,
s bár tudom, nyitható minden lakat –
magamba zár.
Vagyok, mint hálóba akadt bogár,
vagyok kavics – mázsányi kő alatt.
Most teher a szó, s minden súlyával
rám szakad.
4 hozzászólás
Nagyon jó!
Gratulálok!
Örülök, hogy tetszett 🙂 Köszönöm!
Szép versedben nagy igazság lakozik. Üdv.: Túri I.
Azt hiszem, mi, akik írunk, mind ismerjük ezt az érzést. Köszi az olvasást.