Kongó szívből száll a sóhaj,
míg a kaptár lágyan zsong.
Fülemben még az ásózaj,
az emléke itt búsong.
Ott, a múló pillanatban
csak a kopár föld maradt,
mély fájdalom szállt a dalban,
megpihenvén ott alant.
Méhek száza jött, siratva
másik felem hamvait –
édes nektárt ha ihatna,
mely elhagyná ajkait.
Derűs arca most kőkemény.
Hosszú az út, vár az ég…
A felszálló pára mentén
látni vélem szellemét.
Zsong a kaptár, tavasz éled,
a két szemem feltekint.
Elibém a gyászos véset
álomszerű ködöt hint.
5 hozzászólás
Kedves István!
Nehéz szavakba foglalni gondolataimat. Átérzem fájdalmadat. Méltóan szép megemlékezés ez a vers.
Szeretettel: Zsóka
Gyönyörű emlékezés e versed.
Szeretettel gratulálok: Zsu
Köszönöm szépen, hogy meglátogattatok! Szeretettel: István
Kedves István!
Ha egyáltalában lehet az elmúlásra, vele kapcsolatosan azt gondolni, vagy mondani, hogy szép, vagy gyönyörű, az nem lehet igaz! Mégis, Te a verseddel elérted azt, hogy szépen, szabatosn megfogalmazott verset írtál róla.
Szeretettel gratulálok!
Kata
Nagyon szépen köszönöm, Kata! (Nehéz, kemény dolog…)