Kifeszített fehér vászon itt a csend,
alatta a Holt-Körös engedelmes vize.
Míg fest a nyár, az elme elmereng:
hogyha van éden, annak itt kell lennie.
Kerülném a vézna közhelyeket,
hogy ring a sás és ladik koppan a stégnek,
hogy egy vércsepár épp összeveszett,
de rajzolni lehetne a békességet,
hogy olyan a táj, mintha aludna,
s a hőség tetoválná rá az álmokat,
hogy a folyó zölden borul virágba,
s a szemközti nádasba gólya látogat.
Mégis írom, mit előttem százan,
hiszen errefelé őshonos a béke,
oly könnyű hinni bármi’ csodában,
hol az ég földre száll, s a föld föl az égre.
10 hozzászólás
Kedves Netelka!
Kedves Netelka!
Arról írtál ebben a versben, ami épp most nagyon hiányzik. A nyár melege és a békesség csöndje. Kicsit sikerült belépni ebbe a földre szállt mennybe.
Üdv: Kati
/Az előző hsz. folytatása./
Igen, nekem állandóan hiányzik a napsütés, én napelemmel működöm 🙂 Köszönöm, kedves Kati!
Szia!
Nagyon szép képeslapot küldtél nekem ill, az olvasóidnak. Látom magam előtt a képeket, amit festettél. Köszönöm az élményt, hogy kalandozhattam ezen a tájon. üdv hundido
Örülök, hogy tetszett a lapom 🙂 Köszönöm 🙂
Szép leíró költeményed szinte felmelegített ebben a hidegben. Éva
Örülök, ha így van, és köszönöm!
Nagyon szép versed szeretettel olvastam: Zsuzsa
Köszönöm szépen, kedves Zsuzsa 🙂
Egy idő után kifogyok a jelzőkből, de most ki szeretném emelni a nagyon szemléletes, erős megjelenítéseket, a finoman részletes, iróniát sem részletező leírásokat. A zárósor kontrasztja kiváló, felejthetetlenné teszi a verset.
Látom, lesz még mit pótolnom…
aLéb