Háborgó lelkem takarom
angyal szárnyak pihéivel,
s a hajnal ébredő tüzével,
bús szemeimben lélegzem,
még keresem porba veszett,
elképzelt mennybéli hazám.
Vánszorgó napok tövében
tántorog rokkant életem,
a roppanó hóban hagyva
átokkal átitatott nyomait,
s fagyott kezemben tartom
kifosztott, koldus szívemet.
Ma még, mint korhadt faág,
porlik féreg furkálta életem,
de levetem a bánat köntösét
fényben fürdő orcám tükréről,
s mosolyommal tiprom sárba
démon arcú, sunyin kétkedőket.
4 hozzászólás
Kedves Zuzmara!..
Olyan szép költői képeket teszel az alkotásaidba…
nagyon tetszik és ráadásul átjön a bánat érzése is…
Gratulálok!
ölellek: Lyza
Köszönöm kedves Lyza!
Szeretettel: Tünde
Tessék csak mosolyogni, kedves Zuzmara! 🙂
A "démonok" nem állják a jókedvet és azt, ha félvállról vesszük őket!
🙂
Örülök, hogy eljutottam hozzád is! 🙂
Minden jót!
Mákvirág
Örülök, hogy itt jártál kedves Mákvirág!
Ja, a mosolyom… abból csak baj lehet… 🙂
Szeretettel láttalak: Tünde