Már dereng a hajnal

Ott túl a hegyeken már dereng 
a hajnal, már csordul a pír, s lebeg
a messzeség, múlva az éj. S
végtelen ábrándom elmerül örök
partjain a távolnak, ahol zengenek
még a sötétlő meredélyek aláhullva
pislákoló csillagok remegő fénye.
Mert még látszanak azok itt-ott,
még nem hunyt ki mind ott fönn
a csendek örök magasán, hol
titkok talánya tátong terülve el 
a hallgatag mindenségben, ahol
ordít a magány. Ahol dacból sem
értenek a messzeségek, ahol a
távolokat belepi a némaságba
halt idő, mi megmászta már oly
sokszor az ezredévek millióiba
kapaszkodó hallgatásnak zord
falát. Óh te csend! Ki a végtelent
vallatva öleled át, ki nem szűnsz meg
hallgatni a tátongó üresség fölött,              
ki betöltöd a terek minden merengő 
magasát, óh, mily jó neked! Te mily
bölcs vagy, mert te érted jól a szavak
szótalanságát, mikor szinte 
sziszegve szikkad szíve a földnek, 
mikor a hajnal harmata halkan,
hűs árnyakon csillan csended
csilingelő csermelyén, csókjaid
aláhulló palástjának félszeg
bíborán. Ez a hajnal most ilyen,
ott kinn a távolon hallgatásba
burkolódzik minden, mikor már
szürkül a mindenség messzesége, 
s e földre aláhull gyanútlan árnyain
a múlandóságán elmerengő éjnek.