Búcsúillat terjeng
tétova időben…
Fájdalomtól terhes,
szomorú áradat.
Eltévedt indulat,
az is lehet talán,
egy kószán bolyongó
megfáradt gondolat.
Körülölel némán,
átfonja énemet,
nem enged újra
bízni és remélni…
Megriadt lelkemet
elönti a bánat,
hiába kérdezem,
hogy lehet így élni?
Szeretnék egy mélyet,
nagyot sóhajtani,
boldog lenni egyszer,
talán utoljára,
kacagva élvezni
nekem szánt életet,
sorsomat áldani
végre valahára.
6 hozzászólás
Kedves Judit!
Nagyon szépen írtad ki magadból a fájdalmadat és a vágyakozásaidat. Néhány sor és tartalmazza az ember egész gondolatvilágát. Gratulálok! Üdvözlettel: Szilvi
Köszönöm kedves Szilvi!
Szeretettel, Judit
Kedves Judit!
Ez valóban úgy hangzik, mint egy szép, megfáradt gondolat. Azért a végén mégis ott a remény, a lehetőség, talán sikerül.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
A remény mindig a társunk marad…
Nagyon köszönöm!
Szeretettel, Judit
Kedves Judit!
Lehet, hogy a gondolat már megfáradt benned, de a végén a kérés nem hagyja nyugodni.
Tetszett a versed, tiszta érzésekről árulkodik, a vágy pedig nem elérhetetlen.
Szeretettel:
Millali
Kedves Millali!
Szívből köszönöm, Judit