Itt az erdő. Hiúz
tépi kecskéd. Vagy épp
ellopott vastüdőd.
Itt elültetsz, siess,
bölcs örökkék fenyőt.
És kiszáradt vidék,
holdi, merkúri táj.
Minden elfut, ha lát.
Éppen itt, lám, emelsz-
Mit?! Homokvárakat,
félve-elbújva él
bennük ördögkirály.
Földbe szállt angyal is.
És ha felhőre ülsz?
Szép Zeusznak nyomán…
Lég'zeted, látható,
sárga felhőt teremt.
Ujjad aztán… be jól
fogja, forgatja és-
égi óriásfazék
megszületvén! Valós.
Benne nektár. Csodás.
Zúg a tenger, hahó!
Ráhajolsz és iszod,
s elfogyott már, egész.
Bálna léghez jutott.
Vagy varázsolsz. Vizét
forrni-vérré sütöd.
Ám legyen barna vér,
mint lehullott levél.
Majd beléd csíp derűs
csapj le!-villám. De úgy!
Mennycsörög, mennydörög
megtörött kézfejünk!
Tested és lelked is
lángba lobban, nahát.
Fényes és: fáj? Miért?
Felragyogván a domb.
Egy hegyormon megállsz,
hó az arcodba súg,
majd lepottyansz. De hát
völgylakó vár terád.
átadod néki, most:
nagybetűt, háborút.
Vízbe készült cipót.
És tovább… Most eszünk?
2 hozzászólás
Elgondolkodtató vers.
Nagyon tetszett.
Gratulálok:
Zsuzsa
Elgondolkodtatónak szántam. Köszönöm, hogy olvastad.