Hétköznapok a városban, barátságok köttetnek…
Annak idején, sokáig halogattam Elkéső történetének folytatását. Mert a mostani történetben eddig, és ezután még leírtak csak apró epizódok, igazán csak kicsinyke részletek, lehet, említésre se méltó mozaikok hősünk élettörténetéből. Eddig: bevándorló szülei a tengeráramlat sorsára bízták, szerencsésen partot ért, a Ködből kimenekített édesanyja láthatta még halála előtt de az Öbölpartiak tanítgatták, nevelték fel, később, a Ködben találkozott az apjával, valójában ekkor vált igazából felnőtté, hogy aztán elbúcsúzzon, megérkezzen a nagyvárosba, megtalálja, majd elveszítse a két asszonyt, a két igazi barátot. De tudjátok, Elkéső még olyan fiatal (!), annyi minden fontos dolog történhet még vele (és, remélem, fog is) ebben a gyorsuló Időben!
Mindegy, azért már illene lenne lezárni életének ezt a szakaszát, asszem, ennyivel tartozom neki. Szóval, mindannyiunkkal történhetnek, bocsánat, történtek, meg még fognak is történni olyan apró dolgok, akár sikerek, vagy lehetnek kudarcok is, melyeket annak idején fontosnak tartottunk, aztán eltörpülnek, sima, emlékezésre se méltó, nullákká válnak az egyre csak gyorsuló, öregítő Időben, elnyomják őket az új kudarcok, sikerek, de mindent, tudjátok, ó mindent bedarálnak az esős-esernyős, szürke, szerelemnélküli, buszmegállós hétköznapok… Mindegy, szóval, folytatom, nem húzom tovább a drága Időt, ideje már!
Megérkezett hát Elkéső a nagyvárosba, és ott minden olyan furcsa, nagyon furcsa volt ám! A kikötő sem olyan ám itt, mint Öbölparton! Á, egyáltalába’ nem, csak sokkal, de sokkal nagyobb volt, és itt állandó volt a zaj, a nyüzsgés, hatalmas csónakokba hosszúnyakú sárkányok nyúlkálnak. Elkéső ugyan még sose látott sárkányt, de az Öbölpartiak meséiből gondolta, biztos csak azok lehetnek, de valójában csak daruk voltak, tudjátok, napjainkban már nincsenek mesék, sajnos – és, raktak be raktak be rakományt, óriás poggyászokat. És folyamatosan ki, meg be. Mert nem volt megállás, soha nem volt pihenés. És honnan tudják a sárkányok, hogy mit kell kirakni, és berakni? Vajon, nem ugyanazokat a csomagokat rakják vissza, mint amiket kirakodtak? Tudja, ezt követni valaki egyáltalán?
És azok a távoli, fura, nagyon furcsa, oly magas építmények, magában csak felhőfalóknak hívta őket, tudta, nagyon magasak lehetnek. Napközben ezer szemmel visszhangozták, tükrözték a nap sugarait, éjszaka meg szórták szerteszéjjel ki-tudja-honnan-lopott fényeik.
Meg az a rengeteg ember. És azok meg folyton folyvást beszéltek, meg fecsegtek, locsogtak, magyaráztak, kiabáltak. Otthon ez nem volt szokás. Furamód, az Öbölpartiak csak akkor szóltak, ha fontos mondanivalójuk akadt. És tudjátok, akkor is csak szűkszavún, mintha drága lenne a „percdíj”. Na és, ezek sose aludtak! Mert olyan érdekes módon, a nagyvárosban sose ment le a nap. Illetve lement, de akkor valami, olyan furcsa „más” adta a fényt. És ez a „más” nem ám a hold fénye volt, sütött ugyan ő is, de csak amúgy szemérmesen, mintha szégyenkezne… valamilyen
A kikötőben Elkéső öltözéke egyáltalán nem keltett különös feltűnést. (Bőrruha, különféle körmökből fűzött – rendkívül értékes trófeákból fűzött – nyaklánc, mindentől védő-amulett, csörgő-kagyló-karkötők.) De miért is keltett volna feltűnést, ugyanis történetünk épp a hippy-korszakban játszódott. Meg aztán a kikötőben, sokan leginkább csak nyomoruk, meg legfeljebb, távoli, olyan nagyon távoli álom-szivárvány-reményeik viselték…
Szóval Elkéső, csak megérkezett, aztán meg napokig csapódott, ténfergett, nem találva senkit, és nem találva még saját magát sem.
A két asszonnyal, Kalamajka Amandával, és Gyöngyfűző Etkával egy kikötői csetepaté folyamán ismerkedett meg. Csoportosulásra lett figyelmes. Elkéső látott már ugyan néhány csetepatét a kikötőben, de most igazán meglepődött a látványon. Két asszony hadakozott néhány matrózzal, akik félreértve az asszonyok zenéjét, táncát, bedobált, szánalmasan, silány, szűkmarkú garasaikért, ennél sokkal, sokkal több szolgáltatást reméltek. (Aztán az alkudozást, a félreértések tisztázását követte a verekedés.) Pontosabban, a két asszony közül látszólag csak az egyik, koromfekete hajú asszony küzdött meg a támadókkal, mint utóbb kiderült, Kalamajka Amanda volt ő.
A másik asszony szőke volt, csuda-kékszemű, meg nagyon szép, egyszerűen, csak olyan, olyan nagyon-nagyon álomszép, egy ládán ült, látszólag nem érdekelte őt ez az egész (affér), és, tudjátok, látszólag közönyösen, de szakadatlan fűzte, egyre csak fűzte álomgyöngyeit.
De ez a gyöngyfüzér láthatatlan védelmet, áthatolhatatlan sáncot vont ám a harcoló másik köré… A támadók ökölcsapásai, rúgásai nem érték el társát, sőt, még a válogatott szitkok is elhaltak a láthatatlan védőhálón.
Csak hát minden csudának vége szakad egyszer (mesék is csak a mesékben vannak, csak ott érzik igazán jól maguk, a világér’ az egész világ kincséért se lépnének ki a valóságba), szóval valamelyik bamba bámészkodót nekilökték a ládának, amelyiken Etka ült, néhány gyöngy szétgurult, az asszony meg ösztönösen utánuk kapott, az álomszőtte gyöngyfonal meg hirtelen elszakadt, és akkor Kalamajka a földre került. Azok meg ütötték, rugdosták, ahol csak érték.
Elkésőt nagyon meghökkentette a dolgok ilyetén való alakulása. Öbölparton sose volt szokásba, hogy egy asszonyt bántalmazzanak. Úgy érezte hát, mindenképpen közbe kell lépnie. És alig telt el pár pillanat, a támadók elszeleltek, a hadszíntéren csak ők maradtak: Amanda, Etka, meg ő. (Meg két levágott fül.) Tudnivaló, öbölparti harcos, aki valamirevalónak tartja magának, sehová se megy a kardja nélkül. És, Elkéső igazi öbölparti harcos volt.
Hát innen datálódott, ekkor kezdődött barátságuk. Akkor még idejében érkezett, és meg tudta óvni a két asszonyt…