Néma…
Megyek az utcán és hallgatom a csendet.
A lépteim csendjét, mely monoton ütemet ad az árnyékom véget nem érő suhanásának. Hol egy árnyék, hol kettő. Hol egy lámpa, hol kettő. Három árnyék sosincs. Hisz egyedül vagyok. Hallgatom a vonatok indulásának csendjét, azt a néma zakatolást, amit talán az öngyilkos figyel az utolsó perceiben. Egy autó motorának puha csendjét, mely egy pillanatra ugyan, de megtöri az egyedüllétem.
A templom órájának néma kattogását, hisz most harangoznak. 20.45. Cipő. Árnyék. Vonat. Harang. Először a sarkam éri a betont, majd a lábujjaim alatti párnák csapódnak a járdára. Jobbról titokban előrekúszik az árnyékom, először karcsú, majd minél öregebb, annál jobban hízik. Hangtalan sípol a vonat, majd némán zakatol a messzeségbe. Lassan. Statikusan. A harangszó is abbamarad, nem szakítja félbe a cipőm monoton csendjét. Egyedül vagyok. Teljesen. Cipő. Árnyék. Vonat. Nem. A vonat már nem. Hisz már elment. Hisz rajta ülsz. Hát ezért van csend. Hát ezért hiányzol.