Ó arany ritmust dobol a láb,
síró kockaköveken csattan,
poros kirakatban viaszbáb,
állott múlt-aszfaltba ragadtam.
A perc, mint tölgy levele hullik,
kés szikrázik életem nyakán,
bánattal laktam jól csordultig,
borostyán-elefánt a magány.
Ölelésed emléke kísér,
a számtalan fájdalom-atom
gyufás-skatulyába belefér.
talpig borít a bánat, hagyom.
10 hozzászólás
Kedves Boszi!
Annyira szép kép ez az "óarany ritmus".
A versed ütemes, dallamossága mellett kifejező költői eszközöket tartalmaz.
Gratulálok hozzá: Noémi
Köszönöm Noémi! 🙂
szeretettel.boszi
Szép szerelem szép verseket szül, ha már csak emlék kísér akkor is.
szeretettel-panka
köszönöm Panka! 🙂
szeretettel.boszi
Kedves Boszika!
Nagyon érződik a versen a magány, a bánat hangulata, majd a végén belenyugvás. A szerelem márcsak ilyen, hol mennyekbe repít, hol pedig a búbánat szakadékába hajít. Üdv. Szilvi
Igen Szilvikém! Túl kell élni, mint mindent. Köszönöm, hogy itt jártál! 🙂
Kedves Boszika!
Nagyon szép hasonlatok!
Fájóan szépek!
"borostyán-elefánt a magány"
Gratulálok!
Üdv:sailor
Köszönöm sailor! 🙂
Kedves Boszika !
Először versed dallama ragadott magával, többszöri olvasásra mondanivalója is.
Fájdalmasan szép alkotás !
Szeretettel: Susanne
Köszönöm Susanne! :ö)