Felnőtt a dédelgetett csikó,
s igába hajtotta lógó fejét,
hiú ábránddá vált a szabadság,
mint felperzselt tarló nyöszörög,
a rozsdásodó patkója alatt,
s nem nézi fenn a csillagokat.
Élő-halott ki igába dől,
hisz nincs bér, mi elég lenne,
mert magunk készítette börtönünk,
magunk bonthatjuk csupán le.
Hiába zajong a Tavasz,
fénytelen léleknek nem nő virág,
s másnak poroznak a méhek.
Éhes szívben jajong az érzés,
miért is nőtt fel az a csikó,
hisz soha nem lehet vad ló!
Megfenem legnagyobb késemet,
s még tiszta kezedbe teszem,
kínoktól hajtott testtel,
sötét szemedbe ordítom:
-Öld meg a szerelmet!
6 hozzászólás
Vagy legalább sebezd halálra,
a többit megteszi az idő.
S az élet nagy üzenőfalára,
majd egy más, új bejegyzés jő
Kedves Tünde!
szép képeidet elszorult szívvel nézegetem.
Szeretettel:
Millali
Drága Millali!
Nem olyan szépek azok a képek…
… inkább rémképek.
Köszönöm szavaid és az olvasást!
Szeretettel láttalak: Tünde
Drága Tünde!
Ez a versed azt hiszem nagyon mélyről fakadt. Talán egy csalódás, ne szomorkodj!
Szép tavaszt!
szeretettel-panka
Drága Pankám!
Sajnos nem a legjobb a hangulatom Tavasz ide vagy oda…
Küzdök a dolgaimmal. Egyszer majd csak helyre áll a rend körülöttem… 🙂
Szeretettel ölellek: Tünde
Tünde, a vers lendülete, csalódott visszatekintése és az utolsó sorban megfogalmazott lemondás az élet szépségéről az ami megfogott a versedben. Érdekes formát választottál.
aLéb
Drága Béla!
Nem választottam a formát…
Nálam úgy működik az írás, hogy elindul a gondolat és lesz belőle ami lesz…
Nem igen gondolkodom (sajnos) a nyelvtani követelményeken.
Még régebben gondosan ügyeltem a formákra, rímekre, szótagokra, de néha agyonütötte a mondandót. Amíg nem kapok nagy dorgálást maradok a megérzéseimnél… 🙂
A csalódással pedig annyi gondom, hogy képtelen vagyok megszabadulni tőle!
Szeretettel láttalak, mint mindig… 🙂
Tünde