Hiába virágzik minden,
bennem őszi árnyak élnek.
Nem kell, hogy meleget hintsen.
Kínálom magam a télnek.
Nem fénylik bennem a lélek,
csak élek, mint ott a vén fák.
Nem kínoznak szenvedélyek…
Volt, hogy az utam megszabták.
Elásott vágyaim sírján,
felejtés nő, és fájdalom.
Mint öreg fa száraz ágán,
libben a szél a romokon.
Megyek önként a telembe.
Meg fog ölni engem a fagy!
Ám maradék életembe’,
piciny sugár azért marad,
hiszen mindig csak azt tettem,
ami szívemnek kedves volt.
Dolgoztam, írtam, szerettem.
Ezért leszek mosolygó holt.
1 hozzászólás
Kedves Jenő!
Nagyon szíven találtak szépséges, melankolikus soraid – hasonló cipőben járok. Tetszenek a képeid, az őszi árnyakkal telt lélek, amint felkínálja magát a télnek. Én is imádom a fákat, és sajnos nálam is már csak a száraz ágak zörögnek. Felejtés, fájdalom, romok – egyik oldalról. De a másikról: tiszta lelkiismeret, a becsületes munka, az írás, a szerelem sugara. A mosolygás rendben van, de a halállal még várj. És a korral nem kell, hogy a szenvedély is elmúljon: őrizd meg, és keress neki új tárgyat.
Szép versedhez gratulálok!
Szeretettel:
Dona